Két autóval és gyalog a gyorsabb átkelésért
Nagy terhet, mindennapi kellemetlenséget ró a határ magyar oldaláról ingázókra a megszigorított petei határellenőrzés. Szerencsés, akinek legalább gyerekeket nem kell iskolába hordania, de így is, úgy is alternatív megoldáson gondolkodik mindenki, aki érintett.
Egyes napszakokban órákat kell várakozni a Pete–Csengersima határátkelőnél, legrosszabb álmukban sem gondolták volna azok a szatmárnémetiek, akik a határ túloldalán vettek maguknak házat, hogy a határátkelés ügye idáig fajul. Amikor szatmáriak Csengersimában, Jánkmajtison, Csengerben, Csegöldön, Pátyodon vagy Rozsályban vettek maguknak házat, abban a hiszemben voltak, hogy a személyi igazolvány felmutatásából álló határellenőrzés csak egyszerűsödhet és a határátkelés ideje csak rövidülhet, hiszen a szabad mozgást jelentő schengeni csatlakozás gyakorlatilag 2009 óta küszöbön áll. Ehhez képest amiatt, hogy Nyugat-Európában fokozódik a terrorveszély, a román-magyar határon is megszigorították az ellenőrzést, úgyhogy legtöbbször órákat kell várakozni akkor is, ha éppen nem fagyott le a határrendészet számítógépes rendszere.
Kényszermegoldásokhoz folyamodnak a magyarországi településekről Szatmárnémetibe ingázók, Zoltánék például a Szatmárnémetiben élő anyóshoz költöztek azért, hogy reggelente ne késsenek el munkából, a gyerekek meg az óvodából, iskolából. Elférünk anyósomnál, három szoba van, mondja. Ők azt fontolgatják, hogy a meglévő mellett vesznek egy másik kisautót is, mert így az egyiket a határátkelő egyik oldalán, a másikat a másik oldalán hagyva — és az átkelést gyalogosan megejtve — nem kell kiállják az autós sort. Nem épp a megfelelő időjárási viszonyok következnek egy ilyen húzást megcsinálni, ismeri el, de nem csak a várakozási idő a gond, hanem az is, hogy hol van sor, hol nincs. Ez azért baj, teszi hozzá, mert ha nem számítanak sorra, de kell várakozni, akkor elkésnek, ha pedig arra számítanak induláskor, hogy várakozni kell, viszont nincs sor, akkor meg van hogy egy órával hamarabb is beérnek Szatmárnémetibe a kelleténél. A reggeli, a magyar oldalról való átkelés a rosszabb, mert akkor kell időponthoz tartaniuk magukat, délután, hazafelé menet csak a bosszúság és az elpazarolt idő a nyomasztó, a késéstől ilyenkor már nem kell félni.
Az ingázók szóba elegyednek a vámosokkal is, a román határrendészek arról beszélnek nekik, hogy három hónapig lesz még érvényben a szigorított átlépés, a magyar határrendészek viszont általában kontráznak: ennyi ideig nem lesz szükség érvényben tartani ezt. Az ingázók az ilyen, egymásnak ellentmondó vélemények mellett sokkal érdekesebbnek tartják, hogy nem a magyar, egy schengeni övezetben lévő ország határrendésze ellenőrzi a személyi igazolványokat, útleveleket és forgalmikat, hanem a román kolléga futtatja át ezek adatait a számítógépes nyilvántartáson. Ha a schengeni övezetet kell védeni, akkor miért nem egy schengeni ország hatósága ellenőriz?!
Mártonék szerencsésebb helyzetben vannak, az ő mindkét gyerekük magyarországi iskolába, illetve óvodába jár, úgyhogy „csak” a munkahelyről való elkésés esete forog fenn és hazamenéskor sem nyűglődnek a gyerekek a kocsiban. A férfi főleg hétvégente dolgozik, így van ki időben menjen a gyerekekért, a feleség az, akinek várnia kell, ha Szatmárnémetibe jövet sor van a vámnál, majd megint várakozni, ha hazafelé menet a Romániából kilépő oldalon közben nem szűnik meg a sor. Az autóba nem néznek bele, mondja, csak a papírokat nézik át, nincs az már, mint volt ezelőtt, hogy autóról és arcról is felismerték azt, aki gyakran járt erre, a személyit sem kellett mutatni, csak intettek, hogy „mehet”. Ma hiába ismernek már régről, minden egyes alkalommal elkérik a papírokat, minden egyes alkalommal lefuttatják a rendszerben, csóválja a fejét a családjával Csengersimában élő férfi.
Sajnos a határrendészek a határ egyik oldalán sem vették fel a szigorítással elébük dobott kesztyűt, egyik állam sem rendelt ki a Pete–Csengersima átkelőhöz több rendészeti munkatársat azért, hogy gyorsabban haladjanak az ellenőrzések. Ferenc szerint — aki szintén napi rendszerességgel ingázik a határon át —, felesleges is lenne az emberi erőforráson bővíteni, úgyis csak egy olyan számítógépes terminál üzemel, amelyiken átfuttatják a ki-, vagy beutazók adatait. Ha két fülke előtt állnak a vámosok, akkor is minden okmányt ugyanabba a fülkébe visznek ellenőrzésre, akkor sem haladna jobban a sor, ha az összes fülkét megnyitnák. Csak annyi lenne akkor a különbség, hogy nem egy-, vagy két sorban várakoznának a kocsik, hanem többen, de semmivel sem haladnának gyorsabban.
A határon át ingázók szerint az első napokban borzasztó sorok voltak, sokkal nagyobbak, mint most, az első napokban még voltak olyanok, akik délután nem haza, hanem strandra, moziba, vagy vásárolni mentek Magyarországra. A sorban állás miatt ma már az ilyesmiről, aki teheti, igyekszik lemondani, csak az megy, akinek tényleg muszáj. Az ingázók attól tartanak, hogy ha ezek az állapotok, azaz a szigorított ellenőrzés és a gyenge gépi felszereltség marad a téli ünnepek idejére is, amikor megindul hazafelé a nyugat-európai vendégmunkás-áradat, végeláthatatlanok lesznek a sorok a határnál és kimondhatatlanul sok időbe fog kerülni az átkelés az ünnepek előtt Magyarországról Románia irányába, január elején pedig majd innen odaátra.
Princz Csaba
