Kettős tükör a múlt fellapozása II.
Utoljára módositva: 2020-01-09 16:43:33

Harmincadik születésnapunkon nem arra vállalkozunk, hogy botor módon visszafordítsuk az idő kerekét, sokkal inkább az eltelt évtizedek nyújtotta távolságbeli tárgyilagossággal szemezgetünk a hírekből s nézzük meg, hová is fejlődtek az akkori események.

Január 22-én „markáns környezetvédelmi kezdeményezés” teszi meg az első lépéseit, s megtartja alakuló gyűlését a környezetvédők mozgalma a megyei tanács (akkor még Megyei Polgármesteri Hivatal) és a Vízügyi Hivatal égisze alatt, 30 vállalat és hivatal képviselőinek részvételével, s ismét terítékre kerültek a megye akut és régi környezeti problémái, többek között a kányaházi tó vízminőségének védelme, a szatmárnémeti zöldövezetek kiterjesztése, parkok létrehozása, sétálóhelyek kialakítása, más megyékkel és a szomszédos országokkal való kapcsolatfelvétel a folyók s főleg a Szamos megmentése érdekében, az avasi ásványvíz- és gyógyvízkincs újbóli hasznosítása, a szatmárnémeti szemétgondok megoldása, a megye turisztikai fejlesztése, erdővédelem. Az akkor megfogalmazottak közül szinte minden tételre érvényes a történt is változás meg nem is jelző: új parkok ugyan nem lettek kialakítva (s ilyen értelemben új sétálóhelyek sem), a meglévők azonban gondozva s eléggé rendben vannak (köztük a város legnagyobb kertje, a Kossuth-kert is); a szomszédos megyékkel és országokkal — de nem csak — számtalan pályázat, program köti össze Szatmárt, akár civil szervezetek, akár a megyei környezetvédelmi ügynökség révén, s bár van még tennivaló, a Szamos vize vitathatatlanul tisztább és jobb minőségű, mint három évtizeddel ezelőtt volt. Szatmárnémeti szemétgondjai is nagyot változtak azóta, hiszen ma már nem az a probléma, hogy a vaskosan túlcsordult konténerek két-három vagy épp négy héten keresztül „illatoznak” a tömbházak tövében, hanem a szelektív hulladékgyűjtés hiánya. Az avasi ásványvíz- és gyógyvízkincs újbóli hasznosítása (a nagyon jelentős anyagi források hiányában) még mindig babacipőben topog, s egyféle palackozott ásványvíz forgalmazását, valamint az átalakított büdössári és máriavölgyi fürdő újraindítását leszámítva nem történt változás; a megye turizmusa pedig ugyan vitathatatlanul nagyot lépett előre, de még mindig messze nem bonyolít akkora forgalmat, mint amekkora a potenciál, a látnivalók, a pihenő- és üdülőhelyek tükrében elvárható.

 

Ugyancsak január 22-én optimizmussal, lelkesedéssel és nagy reményekkel tervezi a jövőt, „immár mindennemű gazdától és irányítótól megszabadulva” Tudor Stoica és Vigh József, az Olimpia fociklub elnöke és főedzője. „Ami már biztos, az Prodánnak az átigazolása a volt bukaresti Victoriától, ugyanakkor a Steaua segítségére is számítunk, ahonnan két-három ‘húzójátékost’ igényelnénk. Beszéltünk Bolbával is, aki szintén hazajönne, várjuk haza Paul Leventét is, aki eddig az ASA Cîmpulung Moldovenescnél játszott, és Szenest is. (…) Az országos ifjúsági bajnokságban csapataink (különböző korosztályokban) az első helyeken állnak és reméljük, hogy Körmös, Csik, Moldovan, Avăşan, Ziman, Kovács, Donca és a többiek az országos címet is Szatmárra hozzák” — sorolta Vigh, elmondva, hogy szeretnének hazai és magyarországi csapatokkal (Vasas Csepel, Ferencváros) megmérkőzni, nem hallgatva el a klub nehéz anyagi helyzetét sem. „Nem rózsás a helyzet… Vannak játékosaink, akik még a decemberi fizetésüket sem kapták meg… A minőségi munkára, az értékek reális elismerésére a klub vezetősége nagy súlyt helyez. De ehhez pénz kell! Ezért kérünk meg minden futballszerető szatmárit, minden Olimpia-drukkert, hogy jobban mint máskor, segítsen rajtunk: tagsági díjjal, adományokkal, egyebekkel” — az utolsó mondatok harminc év távlatából is ismerősen csengenek, hiszen az elmúlt időszakban sokszor hangzottak el, szinte vesszőnyi változtatás nélkül; a megye akkori emblematikus csapata pedig most már csak a megyei bajnokságban kergeti a labdát.

 

Január 26-án vetődik fel „hangosan” és nyilvánosan is első alkalommal a kérdés: „Miért kellenek magyar (és német) nyelvű feliratok is? Megyeszékhelyünkön és a megye más helységeiben is az utóbbi időben magyar nyelvű feliratok jelentek meg a helységek végénél, üzletek, intézmények homlokzatán. Mi szükség van ezekre, tették fel bizonyára többen is a kérdést, mikor ebben a megyében mindenki tud románul olvasni, úgyhogy megértheti a román feliratokat is? Való igaz, hogy senki nem fog — mondjuk — egy ‘Alimentara’ feliratú üzletben kelmét keresni. Tehát a magyar nyelvű felirat hiánya nem a szó primér értelmében vett megértést zavarja. A magyar (és ha voltak) német nyelvű feliratok tiltása a volt rezsim egyik olyan intézkedése volt, amelynek semmi köze a demokráciához, s amely annak a nacionalizmusával függött össze. Jól bevált demagóg módszerei közé tartozott, hogy állandóan valamiféle homályos veszélyre hivatkozva nemzeti egységre szólított fel a párt és annak főtitkára körül. A forradalom megmutatta, mire is szolgált ez az egység, a ‘homogenizálás’. Nem kért belőle sem a román nemzet, sem a kisebbségek. Igen, kisebbségekről beszélünk immár, nevén nevezve a dolgot. A szuverén és egységes Romániában nemzeti kisebbségek élnek. Ez a föld a hazájuk, és nem más. Ahhoz azonban, hogy valóban otthon — pontosabban itthon — legyenek, otthonossá kell tenniük azt. Ahhoz pedig, hogy ez is megtörténhessen, az kell, hogy idehaza is anyanyelvén álmodhasson, beszélhessen, olvashasson, tanulhasson mindenki. Ha tehát valaki szatmárnémeti vagy — mondjuk — kökényesdi illetőségű, akár román, akár magyar nemzetiségű, anyanyelvén is olvashassa lakóhelyének nevét, s minden feliratot, ami ott található. Ha ettől bárkit is megfosztanának — akármilyen indokkal — az már nem lenne egyenlőség, az már nem lenne demokrácia, mint ahogy eddig sem volt az. Azokban a helységekben tehát, ahol a román lakosság mellett kisebbségek is élnek, igenis szükséges, jövőbemutató, mélységesen demokratikus és humánus — de azt is mondhatnánk, hogy teljesen magától értetődő — intézkedés lesz, ha a nemzetiségek nyelvén írt feliratok is megjelennek a román feliratok, beleértve a helységnévtáblákat, mellett. Akit ez zavar, még nem értette meg a demokrácia, az egyenjogúság, a kivétel nélkül mindenkit megillető, csorbítatlan és az egész civilizált világban érvényesülő emberi jogok lényegét” — írja Veres István főszerkesztő, reményét fejezve ki, hogy mihamarabb két- vagy háromnyelvű, hivatalosan elhelyezett helységnévtáblák lesznek. Alig pár nap múlva, január 31-én ismét címlapra kerül a téma, nem csak azt mondva ki feketén-fehéren, hogy a többnyelvű helységnévtáblák azt is hirdetnék: az illető helységben magyar vagy német nemzetiség is él, ezt a tényt pedig a többségi nemzet sem letagadni, sem eltitkolni nem akarja, hanem a táblák feliratozásának etikájával is foglalkozva, ellenpéldaként mutatva a városhatárban látható egyik helységnévtáblát, ugyanakkor tiltakozva a szabályosan, azaz felül románul, alatta magyarul feliratozott táblák leverésével, ami nem sokkal korábban, a Csizmadiaszín üzleteinek esetében történt — ugye, mintha nem is telt volna el 30 év? Persze igenis történtek változások, hiszen majd’ minden olyan helységben, ahol egy adott nemzeti kisebbség aránya eléri a 20%-ot, a település névtáblája két-három nyelvű. Igaz, nem mindenhol. És az is igaz, hogy sokszor festékkel mázolják le a magyar elnevezést, történt ilyen Szatmár megyében is, legutóbb pedig szombatról vasárnapra virradó éjszaka Hargita és Maros megyében. A hatóság mindig s minden esetben eljárást indított rongálás vádjával, s ha sikerült azonosítani az elkövetőket, ha nem, a károsultak, a helybéli magyar közösség vérmérséklettől függően hol valóban letöltendő börtönbüntetést követelve, vaskos „jókívánságokkal” halmozva el a mázolókat, hol rendíthetetlenül sztoikus nyugalommal, de újra és újra lemossa (mint például Nagyváradon, a Kolozsvári úton) a színes festéket. Keserű szájízzel vagyunk kénytelenek summázni harminc évvel később: vannak dolgok, vannak mentalitások, amelyek megváltozásához és megváltoztatásához három évtized messze nem elegendő. Még akkor sem, ha közben felnőtt másfél generáció, akik már a demokráciában születtek, akik számára magától értetődő és természetes kell(ene) hogy legyen az egyenjogúság, a kivétel nélkül mindenkit megillető, csorbítatlan és az egész civilizált világban érvényesülő emberi jog. Azaz — és milyen érdekes ez is — amikor „kilép” a világba, amikor külföldön találkozik a két- vagy háromnyelvű táblákkal, feliratokkal, valóban magától értetődő módon fogadja el létüket, elvégre ott vallonok és flamandok, németek és franciák és/vagy olaszok élnek, s persze, hogy mindegyiket megilleti az anyanyelvhasználat joga, na de itthon muszáj ezt a soknyelvűséget elviselnie?! (Tisztelet az igenis szép számú kivételnek!)

 

Február 3-án „Két színház – egy fedél alatt” címszóval számol be Parászka Miklós, a színház magyar tagozatának vezetője arról, hogy az Északi Színház dolgozóinak sikerült közös nevezőre jutniuk a teátrum életével, jövőjével kapcsolatos, döntő fontosságú kérdésekben. „A társulat szerkezetét érintő kérdések mellett arról is döntöttünk, hogy csak frontbizottság mellett csak szakszervezet legyen a színháznál. Arra alapozva, hogy az intézmény keretein belül szakmával foglalkozunk és nem a napi politikával. Hogy ez mennyire helyes szemlélet, bizonyítja az is, hogy egy ennél jóval fontosabb kérdést érett, felnőtt módon tudott a színház közössége megtárgyalni: a nemzetiségi kollektív jogok érvényesítése és a kulturális autonómia elveiből kiindulva elhatároztuk, hogy a színházban egy fedél alatt két egyenlő és teljes értékű társulat fog működni: a román és a magyar.” Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az Északi Színház addigi két tagozata helyett két színház — a Teatrul de Nord és az Északi Színház —, két egyenrangú igazgatóval kezdte meg működését. „Amikor még oly sok a félreértés, értetlenség, gyanakvás, ez a gyűlés és döntés példa volt arra, hogy a dolgokat párbeszéd útján, tiszta elvi alapokon és az etika keretei között meg lehet oldani. A román kollégák nagy megértéssel és támogatással viszonyultak a két színház létesítésének gondolatához, és ők javasolták, hogy a román előadások plakátjain jelenjen meg a színház magyar neve, ugyanakkor magyarul is az előadás címe. A társulat tudomásul veszi, hogy vegyes etnikumú közösségről van szó és egymás integritásának, és autonómiájának tisztelete közös érdek — csak együtt dolgozhatunk” — fogalmazott. Örömmel újságolta azt is, hogy egy hónap múlva a magyarországi Vásárosnaményba, a Beregi Napokra hivatalosak, s ez lesz az első külföldi szereplésük hosszú idő óta; hogy Kereskényi Sándor személyében már dramaturgjuk is van, s mivel megszűnt a sokféle korlátozás, „minden esély megvan arra, hogy ebben a városban, Szatmáron igazi színházi élet legyen” — egy, méghozzá csodálatosan felújított fedél alatt lakik ma is a Teatrul de Nord Satu Mare Mihai Raicu Társulata és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, s bár vannak kritikus hangú vélemények is, „ebben a városban” vitathatatlanul igazi színházi élet zajlik, megszámlálhatatlan vendégjátékkal, mini- és nemzetközi fesztiválokkal, stúdió-előadásokkal fűszerezve.

 

(folytatjuk)

 

 

Szabó Kinga Mária

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
  • Nincs kapcsolodó cikk
APRÓHIRDETÉS
SZATMÁRI NAP
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
NINCS POLL
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2020. február 29.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 50 dkg liszt, 10 dkg vaj, 2 db tojás, 2 dl tej, 2,5 dkg friss élesztő, 10 dkg ...