Kettős tükör a múlt fellapozása IV.

Harmincadik születésnapunkon nem arra vállalkozunk, hogy botor módon visszafordítsuk az idő kerekét, sokkal inkább az eltelt évtizedek nyújtotta távolságbeli tárgyilagossággal szemezgetünk a hírekből s nézzük meg, hová is fejlődtek az akkori események.

Március 16-án a döbbenet és hitetlenkedés hangján szólnak a cikkek, mert Szatmáron addig béke volt, és „mi, a szatmári tájak magyar kisebbségi lakosai azt hittük, hogy itt nincs baj, nincsenek nemzetiségi ellentétek, és véráldozattal kivívott demokráciánkban végre igazán megbeszélhetjük közös dolgainkat. De immár azt is tudjuk, kik azok, akik nem akarnak partnerek lenni e közös erőfeszítésben. Ezt köszönjük a Vatra Românescă egyes híveinek, akik árulónak, gazembernek tartanak kivétel nélkül mindenkit, aki magyar.” Az RMDSZ és a MADISZ március 15-én délre „koszorúzási ünnepséget hirdetett a nagy román forradalmár, Nicolae Bălcescu szobránál, ami ellen a Vatra Românescă már egy nappal korábban tiltakozott, mondván: a magyar kisebbségiek ne szentségtelenítsék meg Bălcescu emlékét. Ennek okán a szervezők úgy döntöttek, hogy a Bălcescu emléke előtti tisztelgést kifejezni hivatott koszorúkat a Római Katolikus Székesegyház udvarán álló Megváltó-szobornál helyezik el. Ez csendben és méltósággal meg is történt, közben a katolikus és református templomokban megkondultak a harangok, az összegyűlt tömeg elmondta a Miatyánkot. Közben a Vatra Romnânescă hívei a Bălcescu-szobornál gyülekeztek, ahonnan később a Székesegyház környékére vonultak, ahol kisebb atrocitásokra is sor került (megverték a MADISZ zászlót kézben tartó fiatalembert, magát a zászlót pedig darabokra szaggatták). A koszorúkat bevitték a Székesegyházba, ahonnan később eltűntek. A tömeg ezután az Adminisztratív Palota előtti térre vonult, ahol népgyűlésre került sor. Ezen különböző követelések hangzottak el, többek közt az is, hogy az állam hivatalos nyelve kizárólag a román legyen, a magyarországi turisták ne vigyék ki az élelmiszert meg a benzint, de a legfőbb követelésként az fogalmazódott meg, hogy mondjon le Formanek Ferenc, a Megyei Egységtanács alelnöke, valamint Pécsi Ferenc megyei alpolgármester. A tömeg árulónak nevezte őket, bűnük pedig a március 15-i megemlékezés megszervezése volt. Pécsi Ferenc szólni akart az egybegyűltekhez, de beléfojtották a szót, majd felolvasták kettejük lemondó nyilatkozatát, amelyben az állt, hogy a tömeg nyomására mondanak le, de ezt ők nem fogadták el, majd újat írattak velük, amelyben úgy fogalmaztak: a tömeg kérésére mondanak le.” A szatmárnémeti eseményekkel párhuzamosan kisebb, de lényegében elhanyagolható zavaró körülményektől eltekintve rendben és a terveknek megfelelően zajlott le az erdődi megemlékezés, Nagykárolyban pedig a román-magyar barátság és a forradalmi hagyományok szellemében megtartott megemlékezést semmi nem zavarta meg. A következő, pattanásig feszült napokat csak még zűrzavarosabbá tették az Erdélyből Bukarestnek (központi sajtónak, Román Televíziónak és Rádiónak s magának a kormánynak) tényként jelentett, vaskos torzításokat tartalmazó álhírek, amelyeknek „köszönhetően” a március 22-i kormánynyilatkozat úgy fogalmaz: „Sajnálatos módon azonban az évfordulós eseményt kihasználva a Magyar Köztársaság állampolgárai március 15-én tömegesen lépték át a román határt és számos román helységben, köztük Szatmáron, Marosvásárhelyen és Szovátán szembetűnően kifüggesztették a magyar állami jelvényeket, kicserélték a helységek román elnevezését feltüntető feliratokat, az egyes kereskedelmi egységek és közintézmények cégtábláit. (…) Szatmáron csaknem 4000 magyar állampolgár volt jelen a magyar lobogó kifüggesztésénél a katolikus katedrálison, valamint Nicolae Bălcescu szobrának meggyalázásánál. A városszéli pannón a hivatalos Satu Mare elnevezést a magyarral helyettesítették.” Az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének vezetősége tiltakozását fejezi ki az alaptalan híresztelések és valótlanságok ellen — példaként említve többek között az Adevărul lapban megjelent tudósítást, amelyben Aurelian Gheorghiu megyei főpolgármesterre hivatkozva azt írták, hogy az erdődi ünnepségen 3700 magyar állampolgár vett részt, akik személygépkocsikkal és autóbuszokkal érkeztek, Szatmárnémeti több üzletében pedig olyan magyar és német nyelvű feliratok jelentek meg, hogy a kirakatokban kitett áru külföldi humanitárius segélyekből származik —, követelve, hogy a polgármester a Rompres hírügynökségen keresztül közölje az ország közvéleményével a Szatmáron valójában történteket. Tiltakozik a kormánynyilatkozban közölt valótlanságok (a Székesegyházra kitűzött magyar zászló és Bălcescu szobrának meggyalázása) ellen az események szemtanúiként az újság szerkesztőségi gárdája is, a székesegyház káplánjai s a püspöki titkár; majd pár nappal később, miután a Román Televízió hírösszefoglalójában „bemutatták” a szatmári eseményeket, a MADISZ is. „Szintén felrójuk a film alkotóinak, hogy szándékosan nem mutatták be azt a tömeget /kb. 2-300 embert számláló csoportról van szó, nagyrészük ittas állapotban/, akik rátámadtak a békésen és civilizáltan viselkedő ünneplőkre, akik a rövid ünnepség végeztével hazafelé indultak, majd közbotrányt okozva és verekedést provokálva megverték a MADISZ zászlaját tartó fiatalembert, brutálisan kitépve kezéből a zászlót, melyet aztán darabokra szaggattak.” Enyhe kis idealizálással ugyan, de el lehet mondani: Szatmárra visszatért a béke, a március 15-i ünnepségeken most már valóban 4–5–6 ezer főnyi megemlékező vesz részt (s nem magyarországiak, hanem szatmáriak) és vonul látványos, lovas huszároktól vezetett menetben a villanyórától az István téri Petőfi-szoborig a gépkocsiforgalom előtt lezárt utcákon, a márciusi fényes szelek pedig ilyenkor nem egy, de sok-sok piros-fehér-zöld lobogót lengedeztetnek.

(Halkan teszem csak hozzá: úgy tűnik, harminc évvel ezelőtt mi is megtanultunk egy bizonyos leckét, s már nemigen akarjuk megkoszorúzni Nicolae Bălcescu szobrát sem március 15-én, sem más alkalmon…)

Március 24-én jelenti be a szerkesztőség: „A mai nappal új fejezet kezdődik a helyi sajtó történetében: vasárnap nem jelennek meg a helyi lapok. Ennek elsősorban az az oka, hogy a törvényes szabad szombatok fokozatosan bevezetésre kerülnek az élet minden területén, így természetesen a nyomdában és a szerkesztőségben is. Önök természetesen mennyiségileg nem kapnak kevesebb olvasnivalót, mert szombati lapszámunk ezentúl nyolcoldalas lesz. Tisztelettel kérjük önöket, fogadják megértéssel az új helyzetet.” No igen, az addig csak oly sokszor hallott és áhított szabad szombat, ami napjainkban magától értetődő, „természetes” állapottá lett diáknak, alkalmazottnak egyaránt.

Március 27-én tért haza három előadásos észak-olaszországi koncertútjáról a szatmári filharmonikusok hegedűművésze, Fáyol Rudolf, de nem üres kézzel. „Olaszországba érkeztemkor született meg bennem az elhatározás, hogy koncertjeim bevételét Szatmárnémeti városának, a szatmári árvaházak megsegítésére felajánlom, ismervén az itthoni körülményeket. A legsürgősebbnek ítéltem gyermekgyógyszerek, egyszer használatos injekcióstűk, koncentrált gyermektápszerek behozatalát, ez kb 350 kilogrammot tett ki, a segélycsomagok többi részét Sondrio városa adományozta és küldi vasúton. Lokálpatrióta lévén nagy örömömre szolgál, hogy segítséget nyújthattam.” Dr. Fátyol Rudolf hegedűművész élete végéig, tavaly júliusban bekövetkezett haláláig elkötelezett lokálpatrióta maradt, megszámlálhatatlan egyéni és zenekari koncertje során messze földre víve hírét Szatmárnémetinek, de ugyanilyen elkötelezetten állt utolsó pillanatáig a nemes ügyek mellé, karolta fel azokat, és segített.

Március 30-án ismét mindaddig elképzelhetetlennel szembesülnek a szatmáriak. „Emberek, mi ez? Mélységes megdöbbenéssel tudatjuk, hogy 1990. március 28-ára virradólag egyelőre ismeretlen tettesek lerombolták az erdődi Petőfi-emlékművet. Csaknem száz éves volt, átvészelte az első világháborút, a királyi diktatúrát, a második világháborút, a szovjet hadsereg átvonulását, a kommunista diktatúrát, ideértve a Ceauşescu-korszakot, kiállta az idők mindenféle viharát, s akkor éppen most, reményekkel teljes demokráciánk elején valakik lerombolják az összes népek szabadságáért elesett Petőfi emlékművét. Mi ez, emberek? Hova jutunk így? A jóérzésű közvélemény nevében erélyesen követeljük, hogy a hatóságok vizsgálják ki e felháborító vandál tettet, hozzák nyuilvánosságra eredményét, s a tetteseket kötelezzék, hogy állítsák helyre az emlékművet.” Öt nappal később a rendőrségnek vannak ugyan információi, de mint Fernea Ioan ezredes, a Megyei Rendőrség szóvivője elmondta: a nyomozás nehezebben halad, mint eleinte hitték. „Az ügy meglehetősen homályos. Annyit sikerült megállapítanunk, hogy az elkövetők nem erdődi lakosok voltak. A rombolást éjszaka végezték, eléggé kezdetleges eszközökkel, feszítővasakkal vagy más fémszerszámokkal. Nem robbantás történt, az teljesen kizárt.” A helybéliek kihallgatása nyomán kiderült, hogy március 27-én délután s az azt megelőző napokban a helyszínen többször is feltűnt egy sárga Dacia 1300-as, amelyben négy férfi ült, akik többször is kiszálltak, és az emlékmű körül sunnyogtak, a rombolás éjszakáján pedig egy erdődi lakos ugyancsak négy személyt látott az emlékmű mellett, de nem tulajdonított nekik fontosságot, és nem is figyelte meg alaposabban őket. „Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk őket. A rendőrség külön és csakis ezzel az üggyel foglalkozó alakulattal dolgozik. Szeretném megnyugtatni a közvéleményt, nekünk is fontos a bűnösök kézrekerítése” — summázta az ezredes. Az optimista nyilatkozat és a külön alakulat ellenére nem sikerült azonosítani az elkövetőket, az össze-vissza karistolt és tört márvány emléktáblát azóta is mementóként őrzik az RMDSZ szatmári székházában. Anyagi és politikai huzavonákat követően Petőfinek végül 2009-ben állítottak új emlékművet Erdődön, már nem a vár alatti tó partján, ahol szívesen sétálgatott Júliával, hanem a kisváros központjában, s a kettős mellszobor már nemcsak a költőt, hanem feleségét, Szendrey Júliát is ábrázolja.

Szabó Kinga Mária