Kisebbségvédelem — csak itthon

Szatmárnémetiben járt Vincze Loránt, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, akivel kötetlen beszélgetésen lehetett megvitatni a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés lehetőségeit és várható következményeit. A résztvevők kérdéseket tehettek fel az őshonos kisebbségek — köztük a romániai magyarság — jövőjének alakulásával kapcsolatosan. Ha már a jövőről esett szó, a beszélgetésen mindenképpen ott lett volna a helyük a fiataloknak, akiknek a sorsát, az életfeltételeit, a mindennapjait, a karrierlehetőségeit határozzák meg azok a lépések, amelyeket most kell megtenni a jövő érdekében. A fiatalokat azonban nem érdekelte a jövőjükről, a sorsukról szóló beszélgetés. Mint a legtöbb közösségi rendezvényen, itt is ugyanazokkal a más ilyen helyekről ismert nyugdíjas arcokkal lehetett találkozni. Ennek a korosztálynak még fontos a nemzeti érzés, az anyanyelv, a magyar hagyományok és értékek éltetése, az európaiság, a keresztény gyökerekhez való ragaszkodás, a keresztény és a nemzeti identitás, valamint sok más olyan kincs, ami kezd eltűnni az életünkből. Amikor őshonos kisebbségekről beszélünk, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az a kisebbség milyen erőt képvisel számban, szellemiségben, elkötelezettségben, a szülőföldje iránti ragaszkodásban…

A románok Románia megalakulásának századik évfordulóját ünnepelik, a romániai magyarok Erdély Romániához való elcsatolása miatt keseregnek. A trianoni döntésen ma már nem lehet változtatni — nem lenne az jó senkinek —, de érdemes elgondolkodni azon, mi vezetett oda, hogy Erdélyben nagy mértékben csökkent a magyarság száma, ami a legnagyobb mértékben az 1989-es változások után indult be, amikor nagy méreteket öltött a kivándorlás. Ezek az emberek már nem a diktatúra elől menekültek, hanem a jobb lét reményében mentek el. Senki nem vitathatja el, hogy minden embernek joga van ott élni, ahol jobb életfeltételekre talál, de tudni kell: azok a magyarok, akik elhagyják Erdélyt, bárhova mennek a nagyvilágba, mindenhol kisebbségben fognak továbbra is élni, bár lehet, hogy jobb körülmények között. Kisebbségben élnek Magyarországon is, ott „románoknak” titulálják majd őket. Lehet, hogy együttéreznek azokkal, akik itt maradnak, lehet, hogy egész életükben a szülőföldjüket tartják az igazi otthonuknak, lehet, hogy ide térnek vissza feltöltődni, de nem menekülnek meg a kisebbségi léttől. Ez jól érzékelhető, amikor visszalátogatnak szabadságra vagy közösségi rendezvényekre. Ilyenkor megpróbálunk együttérezni velük, és nem észrevenni rajtuk, hogy a jobb vagy kevésbé jobb életből visszatérve hiányzik nekik az igazi otthon.

A kisebbségvédelem terén a kisebbség számarányának megfelelő eredményeket lehet elérni. Azok, akik elhagyták és elhagyják Erdélyt, meglehet, hogy jobb életre találtak, de gyengítették a közösségüket számarányban, és átadtak egy darab földet a többségi nemzetnek. Hova soroljuk viszont azokat, akik amikor hazajönnek, folyton bírálják az itteni helyzetet, és megpróbálják kioktatni az itt maradtakat, tanácsokkal ellátni azokat, akik nem hagyták cserben szülőföldjüket? Hova soroljuk azokat, akik folyton bírálnak, de még mindig innen élnek?

Az európai kisebbségvédelmi kezdeményezéssel érhetünk el eredményeket, de kell is élni a lehetőségekkel. Élni úgy, hogy ne bízzák a fiatalok az idősekre a döntést, hanem vegyék kezükbe a sorsuk irányítását, ne az idősek, hanem a fiatalok legyenek többségben a jövőről szóló beszélgetéseken. Tévedés azt hinni, hogy a száz évben a románok nem valósítottak meg olyan dolgokat, amelyek miatt lenne okuk ünnepelni. A legnagyobb tettük az, hogy folyamatosan nő a számarányuk, mi pedig folyamatosan fogyunk. Ha a fogyás mellett oda jutunk, hogy képtelenné válunk sorsunk alakítására — meghallgatjuk az elvándoroltak bírálatait és tanácsait —, akkor kár minden próbálkozás, kár volt az európai kisebbségvédelmi kezdeményezés, megértünk a széthullásra vagy a beolvadásra.