Könyvdrámák hősei

„Az út a boldogabb élethez a műveltségen keresztül vezet.” (Kodály Zoltán)

Ha így van, egy olyan érzelmi világot kell létrehozni, amiben otthon vagyunk. Egy olyan érzelmi világot, amiről tudjuk, hogy jó, de nem tudjuk, miért. „Válaszd az egyenes utat!” — szól a tanítás, pedig nincs egyenes út. Rövidlátó, gondolkodni nem tudó ember az, aki azt hiszi, hogy meg van írva a sorsa: nem csak egy út létezik egy ember számára, de csak egy úton lehet otthonra találni. Az egyenes út az, amin sötétben is tudunk járni. Úgy, mint a patak, ami miután felismeri a maga lehetőségeit, ösztönből halad tovább.

Én azt hittem, elkészült a világ, a teremtésnek vége, megkaptam a szerepem, tudom, mi a feladatom, csak játszanom kell. Játszanom, de hogyan? Az ember addig fejlesztette a tudományt, amíg mindent gépek végeznek helyette. Ez most jónak tűnik, de milyen lesz az eljövő nemzedék, amelyik úgy nő fel, hogy nem lesz szüksége kreativitásra?

Sokan menekülnek önmaguk elől, amíg úgy eltávolodnak, hogy képtelenné válnak ismét rátalálni önmagukra. Fel sem tudom fogni talán, mennyivel jobb haladni egy úton egy cél felé, mint megérkezni valahova, ahol nem lehet tudni, hogyan tovább. A céltalan utak is célba vezetnek: a semmibe. A valamit elérni csak valakivel lehet. Mindig otthon, sohasem idegenben.

A léleknek állást kell foglalnia. De van-e még lélek, és ha van, milyen?

Lélektől lélekig az út a műveltségen keresztül vezet. Kodály időben megérezte a jövőt. Nem látta, de érezte. Félelme nem volt hiábavaló, amikor felhívta a figyelmet a műveltség fontosságára. A műveltség mára háttérbe szorult. Azok, akik tanulnak, nem azzal a céllal teszik, hogy műveltséget szerezzenek, hanem pénzre és hatalomra vágynak. Ez lenne ma az út a boldogabb élethez?

Könyvdrámák hősei vagyunk valamennyien. Egy rég eltékozolt érintés is jó lenne ahhoz, hogy felforraljuk egymás vérét. Szerelmesek álmát tölti be egy zsoltár, amikor a „színdarabhősök” egy boldogtalan nap után elnyújtózkodnak a sötétség díszlete alatt. Ugyanaz történik velük álmaikban, mint az ébrenlétben. Nyújtózkodásuk összeköti az álmot az ébrenléttel, a szerepet a valósággal, kiálmodják magukat örök keserűségükből, hajdani álmaik éjszakáiból. Jól be kell osszák hátralévő, téliesedő, rövid napjaikat, ha már át tudnak aludni minden éjszakát. Kéményükről elszállt a gólya, hiába küzdenek a hiányok ellen, hiába tiltakoznak a test ráncai miatt, ha vágyaik a vágytalanság borzongásaival vegyülnek, éjszaka pedig hátat fordít nekik a vonzás hatalma, a tehetetlenség kényszere. Nem válik vérré a verejték, hanem cseppenként hull a fehér lepedőre, ennyi nyom marad az éjszaka után. Így él nagyon sok ember, ezt látva így nő fel a következő nemzedék.