Középkori épített örökség Szatmárban (VIII.)

A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal.

Sárközújlak középkori templomai

A mai Sárközújlak település két történeti helység, Sárköz és Újlak egybeolvadásából jött létre. Mindkettő középkori eredetű, de Újlak, nevéből következően, Sárközből alakulhatott ki, valamikor az Árpádkor folyamán. Mindkét település viszonylag későn jelenik meg az írott forrásokban: Sárköz legkorábbi említése 1270-ből, míg Újlaké 1331-ből származik. Ekkor Sárköz a meggyesi Móric család kiterjedt uradalmához tartozik, amely felölelte az Avasság legnagyobb részét és központja előbb Szinyér vára (romjai Szinérváralja fölött magasodó hegyen láthatók), majd Aranyosmeggyesen volt. Újlak több kisnemesi család tulajdonában volt, köztük a legjelentősebb birtokos a településről Újlakinak nevezte magát. Sárköz és Újlak története összefonódott, hasonlóan alakult, majd az újkor folyamán összenőtt, de különállásukat a XX. század elején is őrizték. Sárköz jelentős birtokosa a báró Vécsey család, akik katolikus vallású szlovákokat telepítettek ide az 1790-es években. Újlak, az Újlakiak magvaszakadta után, a XVII. századtól kezdődően, ismét több kisebb nemesi család tulajdonában volt, köztük a legjelentősebb a Péchy család. Mindkét településen gótikus stílusú templom állt, még a XX. század elején is, de közülük mára már csak az újlaki részen épített maradt fenn, a sárközit időközben lebontották.

Az újlaki református templom, kisebb átalakítások mellett, nagyrészt megőrizte gótikus jellegét. A hagyomány úgy tartja, hogy építtetője Meggyesi Móric bán özvegye, Báthory Zsuzsanna, aki a hagyomány szerint, több környékbeli templommal együtt, 1450 táján alapította vagy jelentősen megújította a templomot. Hiteles történeti forrásokkal ez az adat nem igazolható, viszont a templom kőfaragványai és egyéb díszítései ugyancsak a XV. század közepi építésre utalnak.

A méreteivel tiszteletet parancsoló templom falai törtkőből készültek, míg műrészletei faragott kőből. Téglalap alaprajzú hajójához kelet felől nyolcszögzáródású szentély csatlakozik. Az épületet a hajó nyugati és keleti sarkain átlós, a hosszanti falak mentén merőleges kétosztatú támpillérek ölelik körbe; a szentélyt is hasonló támpillérekkel erősítették meg. A szentély északi falához hajdan sekrestye is csatlakozott, ezt az ide illő támpillér hiánya, illetve az északi falban elfalazott szemöldökgyámos sekrestyeajtó és a régi bolthajtás magasságában a fal elvékonyodása bizonyítja. A sekrestyekapura a középkorban évszámot véstek be, amely valószínűleg az 1457-es évet jelöli.

A nyugati homlokzat dísze a csúcsíves, gazdagon tagolt bélletű kapuzat, egy szemöldökgyámos befalazott ajtó található a hajó déli oldalán, ezen a homlokzaton csúcsíves, változatos formájú mérművekkel díszített ablakokat alakítottak ki. A szentély déli falát két, dél-keleti oldalán pedig egy csúcsíves háromosztatú ablak töri át. A hajót a szentélytől elválasztó csúcsíves diadalív rézsűi gúla alakú lábazatra metsződnek. A szentély északi oldalán előkerültek egy lefaragott szentségház maradványai, délkeleti falán pedig egy kisebb méretű kőkeretes, szamárhátíves záródású fülke, melyet szentségtartóként használtak, mellette pedig egy szegmensíves záródású ülőfülkét bontottak ki nemrég, az épület helyreállításakor. A szentély két boltszakaszos. Nyugati fele egyszerű, bordás keresztboltozat, a keleti fele bonyolultabb rajzolatú, amelyek, néhány kivétellel, pajzsokkal díszített konzolokon nyugszanak. A boltozatnak két záróköve is van. A keletin egy címerpajzs látható, melyen virágzó ágon álló, átlőtt nyakú madár figyelhető meg, az Újlaki család címere, a nyugatin pedig egy 1899-es felirat utal az újkori helyreállításra. A templomépület 2011–2014 között teljes körű helyreállításon esett át, melynek eredményeképpen teljesen új bútorzatot kapott, középkori faragott elemei pedig a vakolatrétegektől kibontva és megtisztítva, eredeti állapotukban láthatók.

Az egykori Sárköz mára elbontott templomáról csak néhány fénykép és feljegyzés tudósít. Henszelmann Imre művészettörténész, Rómer Flóris kanonok, régész és Schulcz Ferenc építész 1864-es szatmári utazásakor útba ejtette Sárközt is, ahol akkor még állt a középkori eredetű református templom. Ekkor lerajzolták és leírták az itt álló templomot. 1906-ra a templom megrongálódott és életveszélyes állapotba került. Az egyházközség a Műemlékek Országos Bizottságának támogatását kérte, de a próbálkozás sikertelennek bizonyult, így — tágasabb és modernebb istenháza építésének reményében — 1912-ben lebontották a régi templomot, az új építését azonban az I. világháború kitörése meghiúsította. A nagy háború után a sárközi és az újlaki református gyülekezet egyesült, az új templomhoz szánt, addig összegyűjtött építőanyagot az 1920–1930-as években az egyházi iskola építéséhez használták fel. Az egykori cinterem helyén ültetett gyümölcsösben ma már semmilyen felszíni nyom nem utal a templom helyére, emlékét csak egy fa harangláb őrzi.

A templomról fennmaradt néhány kép és rajz. Ezek szerint a templom egyhajós volt, sokszögű szentéllyel, amelyekhez keskeny támpillérek csatlakoztak, sátortetejét zsindely borította. A déli homlokzat rajzán hét ablak látszik, mindegyik azonos méretűnek és kialakításúnak tűnik: keskeny rézsűs keretben nyílnak, csúcsíves záródással. A vázlatok és a fénykép szerint az ablakok kétosztatúak lehettek, halhólyagos mérművel. A templombelsőről készült kép szerint a hajó és a szentély mennyezete fakazettás: nyilván az újkorban alakították ki, ahogyan a szentélyben látható karzatot és a deszkapadlót is. A diadalív őrizte középkori formáját, csúcsívesen záródott. A szószék a déli oldalon állt. A szentély záródásában két hosszú és egy kerek ablak látható.

Az elbontott templom helyére felszíni nyom nem utalt, csak az egykori telek volt ismert. Itt, több helyszíni szemle után, területről szintfelmérést készíttettünk, majd légi fotózást, valamint elektromos-rezisztenciás, geo-mágneses és földradaros méréseket végeztettünk, amelyeket a Szatmár Megyei Múzeum magyar-román határ menti projektje finanszírozott. A földradaros vizsgálat nyomán kirajzolódó jelenség jól illeszkedett a sokszögzáródású, támpilléres szentély feltételezett alaprajzához, északi oldalán sekrestyével. Az elektromos ellenállásmérések megerősítették, hogy az azonosított jelenségek épületalapokként értelmezhetők, amelyek a mai felszíntől számítva 1–1,5 méteres mélységben maradtak meg. Ezek után, 2014 nyarán került sor a régészeti ásatásra, az eddigi megfigyelések és mérések hitelesítésére. A feltárás eredményeképpen sikerült azonosítani az elbontott templom szentélyének északi falát, a csatlakozó sekrestye és előcsarnok alapozását, és a templomhoz csatlakozó támpilléreket.

A feltárás korlátozott lehetőségei miatt valamennyi kérdés megválaszolására nem lehetett számítani, de tisztázódott a templom pontos helye, tájolása és méretarányai. E szerint a templom mintegy 20–21 méter hosszú volt. A hajó nyugati falát ugyan nem sikerült megtalálnunk, csak az északnyugati ferde támpillért, de ebből, valamint a fennmaradt vázlatokból és fényképekből nagy biztonsággal kikövetkeztethető a templom hossza. Az is világossá vált, hogy a szentély és a hajó nagyjából azonos hosszúságú: 10–10 méter. A szentély szélessége ugyancsak 10 méter körüli, a csatlakozó támpillérek hossza 2 méter körül lehetett. Világossá vált, hogy a feltárt szentélyt később toldották a hajóhoz, ahogy a két északi melléképületet is. A szentély és a hajó csatlakozásának az északi oldalon megfigyelt furcsasága miatt nem kockáztatható meg egyelőre alaprajzi rekonstrukció — hiszen nem világos a hajó szélessége és a diadalív helye. Keltezésre alkalmas leletanyag nem került elő, így a templom, illetve egyes részeinek kronológiáját tekintve továbbra sincs biztos támpontunk. Lényeges eredmény, hogy a korábban kizárólag az archívumok lapjairól ismert templom maradványai kézzel fogható mivoltukban kerültek elő — vizsgálatuk kedvezőbb körülmények közt kiterjeszthető és folytatható, illetve alkalomadtán az azonosított épület-részek bemutathatók.

Szőcs Péter Levente