Kritikusok a Tévedések vígjátékáról

A Bocsárdi László kétszeres Uniter-díjas alkotó által rendezett előadást nemrég a budapesti Nemzeti Színházban játszotta a Harag György Társulat. A vendégjáték kapcsán több kritika is született, ezekből válogattunk.

Családegyesítés - Tévedések vígjátéka-kritika a Revizor kritikai portálon

A Nemzeti jókora színpadán egy kis fehér doboz: ez a játéktere a Tévedések vígjátékának. Díszlet semmi, de még járás sincs. Jelenet, sötét, új szereplők, sötét, megint új szereplők. Képsorozat. Mozgóképsorozat.

Szoktunk sokat nevetni, egyenesen röhögni Shakespeare-nek ezen a sokadik hatványra emelt tévesztéses komédiáján, amelyben nem egy, hanem két ikerpár botlik minden lehetséges kombinációban egymásba és egymás környezetébe. Ráadásul úr és szolga, és még egy úr és szolga - ez is rejt néhány humorpatront.

Ehhez képest a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása kifejezetten komor; pedig Bocsárdi László nemigen tett mást, mint jó szorosan elolvasta Shakespeare darabját (ráadásul Benedek Zsolt szellemes-könnyed, egyszersmind transzparens, vagyis pontos szavakkal teli fordításában), és megkomponálta ezt a szövegre épülő képkompozíció-sorozatot. Erősen stilizált játék és némiképp túlartikulált szövegmondás hívja föl a figyelmünket a történet általában homályban hagyott rétegeire: a tévesztéshalmaz abszurditására, az összezavart koponyákban megbúvó rémült tanácstalanságra és értetlenségre.

Mi, a közönség persze mindent tudunk, rögtön látjuk, ki kit kivel téveszt össze: Epheszoszi Antipholusz az ő Dromióját a Szirakuzai Dromióval, Adriana a férjét, Epheszoszi Antipholuszt a Szirakuzai Antpholusszal, Angelo, az ékszerész az Epheszoszi Antipholuszt a Szirakuzai Antipholusszal - de ők nem tudnak semmit, vagyis nem tudják azt, hogy úrból és szolgából is kettő van. Mi föl-fölnevetünk, persze, amikor a szolgákat jól elverik, vagy amikor a szegény Szirakuzai Dromiót akarja maga alá gyűrni az Epheszoszi Antipholusz termetes szakácsnéja, aki azt hiszi, kiszemelt vőlegénye, az Epheszoszi Dromio vonakodik a házasságtól - de bennszakad a nevetés, amikor látjuk a szolga elementáris kétségbeesését.

És látjuk Szirakuzai Antipholusz növekvő értetlenségét és tanácstalanságát; hagyja magát sodortatni a megmagyarázhatatlan helyzetekben - nem így ikertestvére, a vérmes természetű Epheszoszi Antipholusz, aki dührohamból dührohamba zuhan, és rettenetes természetén felül még oka is van erre.

A fehér dobozban játszódó jelenetek szereplői nem jönnek be, nem mennek ki: egyszerűen ott vannak, aztán egy másodpercnyi sötét után már nincsenek ott (a díszletet Bartha József tervezte). Ez a szaggatottság - amelyet ellensúlyoz a játéktér fölső sarkában pergő számláló, ami a végtelent számolja, ugyanis 0-tól 9-ig futnak a számok, monoton körforgásban, jelezvén a nem múló, csak telő időt - fokozza a bizonytalanságot, erre tesz rá jónéhány lapáttal a magányos zongora néhány hangja, valamint az erősen stilizált játék, a túlartikulált, túltagolt beszéd. Mintha valami sajátos laterna magica lenne, vagy William Kentridge fekete-fehér mozgó rajzai játszanának érzékcsalódást velünk, úgy terebélyesedik a kellemetlen érzés, amit a "nem tudjuk, ki kicsoda itten" okoz. Az ismert kacagtató fordulatok, a goldonis beütésű úr-szolga összecsapások kesernyés árnyalatot kapnak - nevetésünkből hiányzik a derű.

Bocsárdi László szoros szövegolvasása erőskezű színészvezetéssel társul, és ugyan kevés igazán erős, kiemelkedő alakítást látunk, az erős kéz mégiscsak fegyelmezett, koherens előadást eredményez. Tetszett Nagy Csongor Zsolt Szirakuzai Antipholusz szerepében, és Moldován Blanka, aki Adrianát játszotta, a termetes és indulatos Epheszoszi Antipholusz ugyancsak bővérű feleségét (és jelmezéért, de kivált a pink tűsarkúért dicséret illeti Kiss Zsuzsanna jelmeztervezőt).

Mint tudjuk, a Tévedések vígjátéka totális happy endingbe torkollik. Nos, Bocsárdi szépen összetereli a szereplőket a nagy egymásra találáshoz - oly zsúfoltan álldogálnak a fehér dobozban, mint csúcsforgalom idején a hatos villamoson. Most kéne örülni - de csak nézi egymást a sok ember. Az apa, aki a halál torkából menekül meg éppen, már leszámolt szomorú életével; az egyik fia, akit hét éve nem látott, a másik, akit több évtizede; a két testvér, akik nem is ismerik egymást, és első látásra semmi szimpatikusat nem látnak a másikban; a feleség, aki hirtelen mindent megért, azt is, hogy élete visszazuhan a csöppet sem finom régi kerékvágásba... Minek is lehetne örülni?

Van azért kicsike hab ezen a kesernyés tortán. A legeslegutolsó jelenetben - itt már van két szék is a színen - ül a két Dromio egymással szemben, merednek egymásra, mintha tükörbe néznének, és egyszercsak nevetni kezdenek. Nem felszabadultan, inkább kényszeredetten, inkább önmagukon, mint a másikon, de leginkább azon, hogy ők tán tényleg találtak valakit, aki lenézett-lekezelt szolgalétükben értő társ, jó testvér lehet. Lassan fölállnak, tétován elindulnak a másik felé, és óvatos, lassú mozdulattal átölelik egymást.

Minden jó, ha... mondhatnánk egy másik Shakespeare-darabbal, de nem mondjuk, mert ezt az egymásra találást, ezt a fura családegyesítést nem fogja itt egyhamar kiheverni senki.

A Harag György Társulat előadását Csáki Judit kritikus a budapesti Nemzeti Színházban látta.

______________________________________

Egy őrült nap - Tévedések vígjátéka-kritika az Art7 Művészeti Portálon

A szcenikai megoldások szokatlansága sokat ad a befogadói élményhez.

Az elszánt Antipholusz hosszasan, tiszta erőből üti a botjával Dromiót. Máskor hatalmas pofonokat kever le a gazda az alárendeltjének. Holott a bántalmazott szolga igazán nem szeretne többet, csak valami kis nyugalmat. De az átmeneti megnyugvás sem adatik meg a hűséges társnak. Amikor már úgy érzi, hogy most aztán tényleg nem szúrta el az aktuális megbízatását, biztosan odament, ahova mondta a gazdája, mégiscsak kiderül, hogy újra összekuszált valamit. Ez nem is csoda, hiszen mind az úrból, mind a szolgából kettőt mozgat a cselekmény, ráadásul egymást hosszú évtizedekkel ezelőtt elvesztett ikerpárokról szól a történet.

Shakespeare legrövidebb és leghagyományosabb, mert egy helyen, egyetlen nap alatt játszódó darabjában végig nappal van ugyan, mégis mintha éjjel sodródnának a cselekménnyel a szereplők. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata által bemutatott Tévedések vígjátéka álomjáték, mert speciális hangulatú, hiszen hol szélsőségesen komikus, máskor meg kifejezetten drámai az atmoszférája. Látszólag össze-vissza történnek a dolgok, mégis felfedezhető az elrendezettség, vagy legalábbis annak illúziója.

Szó, szó és szó, mondja a címszereplő, egy másik, jóval többet játszott Shakespeare-drámában. A szavak válnak drámaivá a Tévedések vígjátékában, Bocsárdi László tanítani való ritmusú rendezésében, amely nem enged kibúvót sem a színésznek, sem a nézőnek. Ritkán járnak át minket ugyanis ennyire a bárd párbeszédei, miközben nem kívánnak tőlünk a szokottnál nagyobb befogadói figyelmet. A színészeknek pedig komoly stúdium, mert nem lehet megúszniuk semmit. A társulat tagjainak a munkáját dicséri, hogy még amikor erős belső érzésből kell is mondaniuk a Benedek Zsolt fordította jambikus lejtésű sorokat, ki vannak téve azok a hangsúlyok és szünetek, amelyek a mai magyar köznyelvet idézik és kiválóan illenek a változékony hangulatú szituációkhoz.

A szcenikai megoldások szokatlansága sokat ad a befogadói élményhez. Bartha József látványtervező színpada egy üres porond. Ennek köszönhetően a mozdulatoknak, gesztusoknak különleges a súlya, hiszen a kellékek mennyiségét a minimálisra redukálta a rendezés. A játék intenzitásának kell betöltenie a teret úgy, hogy ezúttal nem segíti más a színészt, csak a kollégája. Nincsen tehát kapaszkodóként a kézben például a cigaretta vagy a pohár. Bányai Tamás fénytervező munkája a lüktető drámaiság kibontását segíti. Az élénk zöldből a visszafogottabb kékbe játszó színek mutatják a cselekmény helyszínéül szolgáló Ephesus köztereit. Míg a belső helyszíneket a színtelen világítás jelzi.

Kiss Zsuzsanna jelmeztervező élénk színekben pompázó ruhái nem az egyes embert öltöztetik, hanem a társadalmi típust. A viseletek olyan típusokat mutatnak, akik élik világukat, már amennyire az adott társadalom engedi ezt. Nem vitás, hogy a két Antipholuszt és a két Dromiót a cselekmény napjáig nem izgatta, hogy kik is ők valójában. Apró-cseprő ügyeiktől nem értek rá ontológiai kérdéseken rágódni, de most kénytelenek, hiszen ezen az őrült napon a feje tetejére áll a környezetük.

Felejthetetlen jelenet Szirakuziai Antipholusz (Nagy Csongor Zsolt) és Szirakuziai Dromio duója. A nagyszerű Bodea Tibor az utóbbi szerepben egyszerűen nem hiszi el, hogy létezhet ennyire durván visszataszító nő, mint amilyen az általa elmesélt Bella. A színész megszólalásai végén ott a három pont, hogy innen aztán nincsen tovább, ezt már lehetetlen tovább ragozni, aztán valahogy mégis. Ezzel a módszerrel fokozódik a darabban egyébként meg sem jelenő hölgy külsejének a legapróbb részletekbe menő, ellenállhatatlanul komikus leírása.

Samuel Taylor Coleridge, az angol romantika egyik jelentős költője szerint nem kell, hogy egy bohózat története valószínű legyen, elég, ha lehetséges. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának a Nemzeti Színházban látott vendégjátékán fantasztikus dolgok történnek ugyan, de bohózatnak nem mondhatni az előadást, mert bár a fináléban nincs kézfogó, azért mindenki a helyére kerül. A zárlat után is nyugtalanító kérdőjelek maradnak bennünk. Kíváncsiak lennénk, hogy ennyi hányattatás és megpróbáltatás után a dráma alakjai hogyan szoknak vissza a hétköznapokba, amelyek talán megnyugvást hoznak majd számukra, de biztosak lehetünk abban, hogy az életük többé már soha nem lesz olyan, mint volt azelőtt.

Szekeres Szabolcs kritikus a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadását a budapesti Nemzeti Színházban látta.