Lápsirató

Nagymajténytól Mátészalkáig, Csanálostól pedig Tyukodig, a Nyírség, a Szatmári-síkság és a Szamos között egy szinte Balatonnyi hatalmas meddő terület dacol az emberrel már 120 éve, az itt levő agyagos, tőzeges földek, a silány legelők és kaszálók mélyen fekvő vizes területektől és helyenként nádtól, sástól, gyékénytől tarkítva nem sok örömet szereznek az itt lakóknak. Ezen a kietlen, sivár tájon azonban 1898-ig egy páratlan szépségű csodavilág volt, igazi őstermészet, itt volt az Ecsedi-láp, az ott lakók szerint a Rét, a Rétoldaltól övezve. Egy Európában egyedülálló buja növényzetű, gazdag állatvilágú évezredes mocsárvilág volt ez, mely az agyagos altalajnak, a Szamos áradásainak és a lápon hosszában átfolyó Öreg-Krasznának köszönhette a létét. Különlegességei voltak az ingóláp és az úszólápszigetek, utóbbiak Vállajnál még ma is láthatók. Dús növényzete főleg vízinövényvilág volt, hínárok, gyékények, sások, kákák, nádak, vízitökök és tavirózsák kavalkádja, de sok helyt idillikus láperdők füzei, mézgás égerfái és zöld pázsitja vagy a rekettyések tették még színesebbé a tájat. A láp vizében rengeteg volt a hal, a csík, póc, compó, kárász, csuka, sügér, de békák, gőték, teknőcök, rákok, kagylók, siklók, gyíkok sokfélesége is. Zsongó rovarvilág szolgáltatta a háttérzenét. Olyan tömegesen éltek e helyt libák, kacsák, gulipánok, daruk, szárcsák, vízityúkok, gödények, kárókatonák, gémek, gólyák, bölömbikák és apró madarak, hogy hajítófával vadászták őket, tojásaik pedig finom csemege voltak a lápiaknak (hol volt még a koleszterin!). De éltek a lápon sasok, héják, sirályok és jó néhány emlős is, sakálok, farkasok, rókák, menyétek, görények és sok hód is tenyészett itt. A láp sok földtelen, szegény embernek adott megélhetést, a halászok, rákászok, pákászok (rétes emberek), madarászok és az igen megbecsült gyógynövénygyűjtők rendszerint családostól a lápban is laktak igen kemény körülmények között. Nádból készültek a csúcsos házaik, náddal is fűtöttek, a tüzet csiholták, a vizet nádcsőkutakon a lápból nyerték, és amit lehetett, maguk készítettek, például vízitökből edényeket, kagylóból kanalat, halászeszközöket, vesszőből font dolgokat. Piócát is gyűjtöttek a saját testükkel, a vadméhektől pedig mézet szereztek. A lápi emberek mezítláb, bocskorban vagy talpallóval jártak, kötényt és cicunadrágot viseltek, munkájukhoz pedig szigonyt, pákászbotot, vejszét, varsát, csíkkast, hurkot, csapdát, hajítófát és íjat használtak. Az asszonyok vesszőből, sásból, háncsból és gyékényből sokféle használati tárgyat sodortak és fontak sajátnak és eladásra is. A halottaikat jórészt a lápba vagy náddal fedett csónakokba temették. A gyermekeik vadócként, pallérozatlanul cseperedtek fel, mint a vadvirágok. Amit csak lehetett, a piacokon árultak, a hal, a rák, a pióca, a gyógynövények és a fonott dolgok kelendőek voltak akkortájt, főleg az olcsó réti csík számított fontos élelemnek. Az Ecsedi-láp közelségéért a szatmáriak nagy mértékben és állandóan fogyasztották az igen egészséges halhúst, a halárusok pedig mindennaposak voltak a szatmári piacon. Érdekesség, hogy a legendákban az Ecsedi-lápnak is volt Nessie-szerű sárkánya, melyet egyik Báthori ős (Opos) győzött le, és az a címerébe is került, de az is, hogy Bethlen Gábor a láp egyik szigetén épült ecsedi várban őrizte egy ideig a Szent Koronát. Az ember sajnos olyan, hogy nem nyugszik, és tudatlanul is van mersze belepiszkálni a dolgokba. A XVIII. sz. második felétől mind gyakrabban jött szóba az Ecsedi-láp lecsapolásának a gondolata, főleg a Károlyiak részéről, akik így akartak újabb birtokokhoz jutni. 1889-ben megalakult az „Ecsedi-láp-lecsapoló és Szamost szabályzó társulat” a mai nagykárolyi rendőrségi épületben. Megépítették a Nagymajtény–Vásárosnamény közti 66,45 km hosszú, a lápot elkerülő Kraszna-csatornát, a Szamost pedig töltésekkel szabályozták, így a láp 1898-tól víz nélkül maradt és kiszáradt, tönkrement, tőzegtalajjá alakult, mára már egy vízhiányos, terméketlen terület az emléke. A táj jellege és éghajlata gyökeresen megváltozott emiatt, szinte halott lett, a láp jellegzetes növény- és állatvilága jórészt kipusztult, például a réti csík is, a tőzegtalajon (kotus) pedig nagy szárazságok idején hatalmas tüzek keletkeznek, így volt ez 1863-ban, 1903-ban és 1987-ben is például. Ma már a hozzáértők zöme a láp lecsapolását hatalmas hibának, nagy veszteségnek, szinte természeti tragédiának tartja, egy költséges, gazdasági haszon nélküli rombolásnak, bolygónk tönkretételének helyi példájaként. A lápi emberek eltűntek, jó részük kivándorolt Amerikába, újabb helyeket csinálva a jövevényeknek. A természet szegényebb lett, a vidék éghajlata is megromlott, vízhiány lépett fel, a tőzeges talaj pedig állandó tűzveszéllyé vált. Szokások, viseletek, foglalkozások, eszközök olvadtak az idő ködös messzeségébe, de gyógynövények is, legendák merültek feledésbe, olyan mértékben, hogy mára a lápvilág emlékezete főleg a fiatalokban már nem is létezik. A láp lecsapolásának a két legrosszabb kihatása azonban valószínűleg az lett, hogy egyrészt teljesen megváltoztak a helyi táplálkozási szokások, a halevő szatmáriakból disznóhúsevők lettek, és a hal már csak ritka vendég az asztalon. Biztos, hogy ez az egyik fő oka annak, hogy az EU-ban Romániában a legrövidebb az átlagéletkor, az országon belül pedig Szatmáron! Másrészt nagyot vesztettünk, mert a láp mára már a világörökség része lenne, és különlegességével sokkal több turistát és pénzt csalogatna ide, mint az összes étel, ital, művi ásatás vagy mesterkélt népünnepély, népszokás. Újabban szándék van a láp részleges (1–2%-nyi), magyar pénzen való visszaállítására, a nagyecsedi Csicsós- és a börvelyi Bekek-láp életre keltésére, valamint a köztük húzódó Öreg-Kraszna feltöltésére. Ez a semminél jobb, de nem több például annál, mint mikor a diák a Toldi helyett annak rövid kivonatát olvassa. Államapukánk is hirtelen érdeklődni kezdett az egykor volt láp iránt; naná, ha egyszer a Részoldalon dák leletekre bukkantak, valószínű, hogy vízidákokról lehet szó.