Líraivá vált a kortárs magyar széppróza

Hétfőn az Északi Színház kávézójában kortárs prózaírók olvastak fel műveikből, majd a résztvevők megvitatták azokat, és elemezték a kortárs magyar próza jelenlegi helyzetét.

A Szatmárnémeti Északi Színház kávézójában feltűnően szűk körben ünnepelték meg a magyar széppróza napját, ami ettől az évtől mindig Jókai Mór születésnapjával lesz összekötve. Kereskényi Sándor irodalomtörténész bevezetőjében elmondta: abban bíznak, hogy ez a kezdeményezés épp úgy hagyományossá válik, és éppen olyan gazdag hagyományokra tesz szert, mint amilyennel szépprózánk bír, amelyről elmondhatjuk — tartva akár több száz évesnek —, hogy csodálatos módon keveredik benne a hagyomány és az újítás, a megőrzés ritka képessége és annak az igénye, hogy újra és újra új utakra léphessen.

Az eseményen Fischer Botond, Király Farkas és Márton Evelin képviselte a kortárs magyar prózaírókat. Mindhárman ízelítőt adtak legújabb írásaikból. Ezeket Kereskényi Sándor elemezte röviden.

Kereskényi úgy vélekedett Fischer Botond szövegeiről, hogy azok formában, stílusban, szófűzésben, egyszóval szövegszerűségükben meglehetősen hagyományosak, ennek ellenére valami nagyon fájó mait, sőt, holnapit fedezhetünk fel bennük. Ezt kulcsszavakkal úgy lehetne kifejezni, hogy az etnicitásnak egy újfajta értelmezése vagy ennek az újfajta értelmezésnek az igénye. Elsősorban az etnicitás mint etnokulturális autoritás jelenik meg az írásokban, ez egy döbbenetesen megrázó mozzanat, egyfajta etnikai identitáskényszer. Ez is egy kísérlet arra, hogy a próza elbírjon — anélkül, hogy a formája különösebben megváltozna — olyasfajta tematizálást, ami szétfeszíti a hétköznapjainkat, és teljes mértékben rányomja a bélyegét az életünkre.

Király Farkas felolvasott szövegéről Kereskényi szerint látszatra úgy tűnt, hogy az esztétikum és a mediatizálás viszonyáról szól, a szerzőnek sikerült megragadni egy olyan mozzanatot, ami napról napra nyomasztóan jelenik meg az életünkben, ami az, hogy az ember igyekszik betörni a környezeti mentalitás világába, de előbb-utóbb kifosztottá válik, és paradox módon saját magán áll bosszút. Egy nagyon filozofikus szöveget hallhattunk, ami a mai személyiségnek az egyik, de nagyon fontos, szinte kényszerűen jelentkező identitásproblémájával foglalkozik. Miközben ebben a világban mindenki arra törekszik, hogy „szép” legyen, a fitnesztől kezdve a különböző testépítési módszerekig, férfiak és nők szinte belebolondulnak ebbe a törekvésükbe, a pszichiátriai intézetekben pedig folyik ezeknek a kényszeres öntökéletesítőknek a kezelése, valahol a legnagyobb ütőkártya a test veleszületett sajátos aránytalansága vagy éppen szétzilált arányai, amelyekkel mint érdekességekkel kereskedni lehet, sőt, karriert lehet építeni.

Kereskényi azt tapasztalja, hogy Márton Evelin szövege a publicisztikát bravúros módon a széppróza szintjére emelte. A szerző hadat üzen az idillnek, és szembefordul az illúzióval. Márton Evelin impresszionisztikus prózája mögött egy nagyon erős, jellemzően feminin intellektuális feszültség érezhető.

Fischer Botond és Király Farkas versírással kezdte pályafutását, később kezdtek el prózát írni. Mindhárom szerző egyetértett abban, hogy ma nincs éles határ a vers és a próza között, hiszen végül is mindkettő egy magasabb rendű poézist kívánna felmutatni. Ez együtt jár azzal, hogy nyomatékosabbá lesz az alanyiság igénye, az önmegmutatás. Talán a közösség ábrázolása is ennek rendelődik alá. Azaz az alkotó egyén világszemlélete egyre meghatározóbb a valóságábrázolásban.

Elek György publicista kérdéseket intézett a vendégekhez. Fischer Botondnál fontosnak tartotta a gyermekkori élményekre való reagálást, Királynál az 1989-hez kötődő új regénye kapcsán a történeti hűség problémáját feszegette. Márton Evelintől a viszonylagos otthontalanság életrajzi okai felől érdeklődött. Fischer bevallotta, hogy gyermekkora óta próbál azonosulni a közösségével, amelyet kulturálisan manipuláltnak érez, és mint író küzd ez ellen. Király hangsúlyozta, hogy 1989-es sorkatonai élményeit közösségével szembeni kötelességként elevenítette fel, ugyanakkor meg akart szabadulni egy belső nyomástól. Amennyire lehetett, törekedett a történeti objektivitásra. Márton Evelin általános jelenségnek látja a személyiség otthontalanságát, és ezt nőként kimondva nagy szomorúságot érez. Lehet, hogy ez is összefügg egy általános értékválsággal, amelynek a mai próza minden problematikussága ellenére elég hű tükre.

Befejezésképpen Király Farkas dedikálta a Sortűz című regényét.