Lőni vagy nem lőni, ez itt a kérdés

Halálos vagy nem halálos szolgálati fegyvert kell viselniük az erdészeknek önvédelmi célból, a tegnap kihirdetett törvény gyakorlati alkalmazása azonban számtalan anyagi és morális kérdést is felvet — magyarázza Balogh Sándor erdészmérnök.

Éles fegyverekkel védekezhetnek majd a fatolvajok ellen az erdészek — a nemrég elfogadott és Klaus Iohannis államfő által tegnap kihirdetett jogszabály értelmében az erdők, vadászati és halászati övezetek, valamint természetvédelmi területek őrzésével megbízott erdészeti alkalmazottak „halálos vagy nem halálos szolgálati fegyvert” kapnak. A szolgálati fegyver viselésére feljogosító különleges státuszt a munkavégző életét vagy testi épségét veszélyeztető feladatok és a szakma kockázata indokolja — az elmúlt pár évben nem kevesebb mint 6 erdészt öltek meg a fatolvajok, 90 esetben megtámadták és bántalmazták őket (40 erdészt olyan súlyosan, hogy hosszadalmas kórházi kezelésre szorultak), ugyanakkor se szeri, se száma az erdészeknek (s nem ritkán családjaiknak) szóló halálos fenyegetéseknek. Tehát ugyancsak indokolt volt a jogszabály módosítása, de a szolgálati fegyver kötelező viselésének gyakorlatba ültetése és majdani alkalmazása számtalan — köztük morális — kérdést is felvet. „Sok erdész vadász is, ők most is rendelkeznek fegyverviselési engedéllyel, ha azonban szolgálati fegyverükkel önvédelemből emberre lőttek, az bűncselekménynek minősült. Ezentúl az erdészek kötelesek lesznek szolgálati idejükben fegyvert viselni, azt azonban ők dönthetik el, hogy halálos vagy nem halálos (gumilövedékes) puskát akarnak. De ez csak az első lépés egy hosszú és bonyolult folyamatban — mert könnyű egy jogszabályt meghozni, mint ahogy a képviselők tették, szinte senkivel (gyakorló szakemberekkel) nem konzultálva, de vállalják az alkalmazásával járó felelősséget is, ne az erdészetvezetők vállára nyomják át azt! A szolgálati fegyver kötelező viselése ugyanis megköveteli az erdészeti hivatalok ilyen téren való engedélyeztetését, fegyvermestert kell alkalmazni, fegyvereket vásárolni, no meg a tárolásukra speciális és biztonságos fegyverszekrényeket beszerezni, az épületeket pedig riasztóberendezéssel ellátni — mindezt az erdészeti hivatal saját költségvetéséből. És természetesen minden erdésznek az engedélyezési folyamatban részt kell vennie a megfelelő orvosi-pszichológiai vizsgálatokon (ötévenkénti ellenőrzéseken), valamint fegyverhasználati és őrző-védő tanfolyamon is részt kell venniük, és persze otthonra is beszerezni egy fegyverszekrényt — messze nem lesz olyan egyszerű az egész, mint ahogy első olvasatra tűnik. Nem azt mondom, hogy rossz dolog volt a jogszabály módosítása, de nagyon sok előírást kell betartani és betartatni, elvégre nem játékról, hanem fegyverről van szó” — magyarázza lapunk megkeresésére Balogh Sándor erdészmérnök. Hozzáteszi azt is: mindezek „csak” anyagi és gyakorlati kivitelezési feladatok, amelyeket meg kell majd oldaniuk, de ott vannak még a morális kérdések is.

Mettől meddig önvédelem?

„Leírva nagyon szép, és egyszerűnek is tűnik: önvédelmi célra használni a fegyvert. De mit is jelent az önvédelmi cél? A törvény előírja, hogy az első, figyelmeztető lövést a levegőbe kell leadni, de ki tudja, ilyenkor másodpercek alatt mi történhet, hová fajulhatnak a dolgok? Egyrészt ugye kinek a kezébe adunk fegyvert — mert a pszichológiai felmérések sok mindent kiszűrnek ugyan, de valós helyzetben mindenki másként reagálhat, megijed, fél, bepánikol vagy épp elönti a düh, mert megtámadták, megütötték. Egy szál erdész, ha fegyverrel is a kezében, három-négy vagy még több, erőszakos, agresszív, mindenre elszánt fatolvajjal szemben… Történhetnek tragikus dolgok. A máramarosi kollégát is saját fegyverével lőtték le néhány héttel ezelőtt. És történhetnek szerencsétlenségek is, mert mi van, ha a 20 méteres fenyő tetejét fűrészelő tolvaj (kaptunk már el nem egyszer ilyet, főleg így, karácsony előtt) úgy megijed a figyelmeztető lövéstől, hogy lezuhan, s ott hal szörnyet vagy megnyomorodik? Nem könnyű kérdések ezek, a válaszok pedig még nehezebbek” — mondja. Kifejti ugyanakkor azt is: nagyon sok törvényt és jogszabályt kell(ene) még módosítani ahhoz, hogy valóban hatékonyabb legyen az illegális fakivágás elleni harc. Jelenleg a tolvajt észlelő erdésznek hívnia kell a 112-es egységes segélyhívón a mobil rendőrjárőregységet, és értesítenie kell kollégáit is — már ha van térerő. Arról már nem is beszélve, hogy a vidéki rendőrőrsökön 16 és reggel 7 óra között nincs szolgálat, annak az egy szem mobil járőregységnek pedig hatalmas, nem ritkán 50–70 kilométeres körzetekben kell cirkálnia. „Megtörtént, hogy órákat vártunk a fülön csípett orvvadásszal a járőregységre, végül már az illető kérte, hogy menjünk haza, és várjuk ott őket, ne az erdőben. Viccesnek tűnik, de sajnos nagyon jól jellemzi a mindennapi helyzetet. Arról már nem is beszélve, hogy az íróasztal mögött ülők elképzelése szerint az erdőjárás is nyolcórás munkakör — a munkavédelmi felügyelőség legalábbis nem enged ennél többet rögzíteni a jelenléti ívben. De említhetem azt is, hogy a jelenlegi törvény előírja, hogy 24 órán belül jelentenünk kell, ha falopást észlelünk. Jelentjük is — aztán hat hónap után sem történik semmi, még csak egy visszajelzést sem kapunk, hogy a jelentést olvasta-e valahol valaki. Rajtunk viszont szigorúan számon kérik, hogy 'teljes menetfelszerelésben' indulunk-e az erdőbe, azaz van-e nálunk pénztárjegygép, nyugtatömb, táblagép — lassan már csak a hordozható nyomtató hiányzik a nyakunkból” — sorolja. Meglátása szerint ha a településeken kívüli érintett területeken, kritikus pontokon térfigyelő kamerákat lehetne elhelyezni, ezek felvételeinek rendszeres ellenőrzésével követni lehetne a falopásokat és illegális fakitermelést, s azonosítani lehetne az elkövetőket. Persze szigorúan csak úgynevezett engedélyezett kamerákkal, hiszen másfajta felvétel nem minősül bizonyítéknak, mint ahogy sajnos számtalan esetben volt már rá példa.

Lopják a fát, de mennyit?

Természetesen Szatmár megye sem kivétel a falopások, illegális kitermelések alól, amelyek szerencsére messze nem olyan mértékűek, mint a szomszédos Máramarosban, Moldvában vagy Székelyföldön. Az Országos Erdőleltár (IFN) adatai szerint Romániában évente 38,6 millió köbméter fát vágnak ki, ám ebből csak 18,5 millió köbméter után fizetnek illetéket — a fennmaradó 20 millió köbméternyi nyersanyagot minden hivatalos forma nélkül termelik ki, elsősorban a magántulajdonban levő erdőkből. Balogh szerint a 20 millió köbméter túl hatalmas mennyiség ahhoz, hogy a valóságnak megfeleljen, a különbség pedig abból adódhat, hogy az erdőleltár meghatározásában a 0,25 hektár fölötti fás terület már erdőnek van számítva, ugyanakkor az APIA kötelezte a gazdákat termőterületeik takarítására, amit azok meg is tettek, de engedélyt nem kértek rá, hiszen sokan nem is tudták, hogy például a legelőjük szélén álló kis liget már erdő, az IFN ellenőrei pedig ezeknek a hűlt nyomát találták. „A legnagyobb gondok a magántulajdonban lévő erdőkben vannak — nem most, hanem már harminc éve. A '90-es évek eleji visszaszolgáltatásokat követően nem alkalmazták a törvényeket, s onnan indultak a problémák. Közbirtokosságokat kellett volna létrehozni, mert az a magántulajdonos, aki 50–70 vagy 100 hektár erdőt kapott vissza, csak a benne lévő pénzt, hasznot látja, gondozásra, rendezésre már nem akar költeni. 1910-ben nem kapott kitermelési engedélyt a tulajdonos, amíg nem fizette be előre a visszaültetés árát, a mostani törvény engedélyt ad, és úgy fogalmaz: a kivágást követően két éven belül kell visszaültetni — úgy gondolom, ehhez nem kell más kommentárt hozzáfűznöm. Azt azért hozzátenném, hogy hatéves koromtól erdészmérnök akartam lenni, de ma már nem maradt semmi abból, amiért anno az lettem — annyi bürokráciával, papírozással, jelentésírással, nem a legszerencsésebb törvények alkalmazásával 'kötik le' a figyelmünket, hogy már nem is tudunk magára az erdőre figyelni” — summázza keserűen.

Szabó Kinga Mária