Még mit nem!

A minap, a vörös asztalnál, veszélyes együgyűségükben azt határozták el felelőtlen, de befolyásos emberek, hogy orvosképzést indítanak Szatmárnémetiben. Ott volt az a frissiben párttaggá lett egyetemi vezér is, aki szentül hiszi, hogy nem szakmai, hanem pártvonalon intézhetik majd az ehhez szükséges engedélyezéseket. Ez farsang idején történt, és nagyon reméljük, hogy csak tréfának szánták, mert ha nem, ha komolyan gondolták, az beláthatatlan káros következményekkel járhat. Az ötlet különben csakis a pénzről szól, hiszen magánegyetemen és jelentős összegekért fogják okítani a szatmári jelölteket, valószínű, hogy zömében a vörös asztal körül ülő újgazdag apukák csemetéit, szemefényeit. Mindezt egy olyan országban, ahol a létező tizenegy állami és még néhány magánegyetem az orvosokból már most is fölösleget termel. Az orvosképzés egy roppant felelőségteljes szakmai és erkölcsi feladat, ilyesmiről még álmodni sem szabad, ha nincsenek meg a feltételei. Elsősorban egy mindent megoldani képes kórházi háttér szükséges, ahol sikeres és elismert orvosok dolgoznak vezéregyéniségek (orvosi!) irányítása alatt, ahol az osztályok szilárd szakmai egységben működnek, ahol valós tudományos munka és kutatás folyik, és ahol a felszereltség is ennek megfelelő klinikai szintű. De ezeken túlmenően feltétel az is, hogy az orvost képző rendszerben kellő mennyiségű tisztesség, emberség és emberszeretet is legyen, kivetve onnan azokat, akik erkölcsileg elégtelenek, legyen az tanár vagy diák. Megjegyzendő azonban, hogyha mindez a feltétel adott is már, még akkor sincs biztosíték arra, hogy a már tudók a tudásukat a tudatlanoknak át is tudják adni, hiszen a tanítás az egy külön művészet, tudomány, ami csak több nemzedék alatt érlelődhet kellőre. Mikor a nagyváradi orvosi egyetem alakult, ez utóbbi kérdést úgy próbálták áthidalni, hogy meghívták Kolozsvár összes kivénhedt, nyugdíjas orvostanárát, de gyatra eredménnyel, mert nem voltak gyökerek és nem volt a helynek szelleme. Ezeken gondolkozva,a nagy bejelentésre, hogy Szatmáron orvosképzés indul,az ember nem is tudja már, hogy sírjon-e vagy nevessen. Nevetni könnyebb lenne ugyan, de a mai eszement, hőbörgők és kontárok irányította világban mindennel, még a legnagyobb oktalanságokkal és ostobaságokkal is számolni kell, még azzal is, hogy szerény kis városunkban tényleg lesz egy orvostanoda. És akkor, valóságunkat józanul számba véve, mégis csak a síráson lesz a sor. Városunk kórháza egy középszerű, hármas rangú intézmény, mely több fontos osztály hiányában (idegsebészet, szívkatéterezés, ritmusszabályzó-alkalmazás, tüdősebészet stb.) sok esetet, köztük sürgősségeket, nem tud megoldani, a mentőautók egész nap Kolozsvárt járják, de Nagybányát és Nagyváradot is. Felszereltsége is távol áll a klinikai szinttől.Az orvosi kar a napi taposómalomtól,a nincstelenségtől és a kilátástalanságtól elfásult, az igazi szakmai vezéregyéniségek (lehetséges tanárok) pedig nagyon szűkiben vannak, így aztán sok osztályon a zűrzavar honol, szó sincs egységes tevékenységről, és nem ritka még a tudást helyettesíteni próbáló kísérletezgetés sem a beteggel. Kutató és tudományos munkának se híre, se hamva, nincs is lehetőség rá, orvosi összejöveteleken csak a mindennapi, sikeresebb munkák beszámolóit hallhatjuk, vagy esetleg egy-egy jól fizető gyógyszercég termékeinek a dicsőítését. A kórházban rossz az emberi hangulat, feszültségekkel és indulatokkal teli, a pénz után futó világban a tisztesség és a jóság értékét vesztette, így aztán a rendszer képtelenné vált, hogy emberséget sugározzon a betegek felé. A kórházat megjártak megsínylik ezt nagyon, fájóan hiányolva, hogy nem részesültek a gyógyító erejű tisztességből, emberségből és emberszeretetből. A nagyon fontos tanítási készség és tudás pedig máig nem létező dolog, sokat tudnak erről mesélni a főiskolai asszisztensképző végzettjei, a kabarészerű órákról és az azokat meg, vagy meg nem tartók közömbösségéről és érdektelenségéről. Mindezek tükrében nyilvánvaló, hogy Szatmárnémeti, ahol az egészségügyi ellátás szintje még a szomszédos megyéknél is gyengébb, teljesen alkalmatlan közeg az orvosképzésre, józan és felelős embernek ezt nem kell magyarázni, mint ahogyan azt sem, hogy a mérce esetleges alacsonyra állítása milyen veszélyekkel jár. Sajnos mára már a nagy múltal bíró egyetemeken is sokféle okból nagyon fellazult az orvosképzés tudományos szigora, és a múlttal ellentétben a ma végzősei az egyetem után még sokáig nem tudnak önállóan orvosként működni. Az egészségügyi színvonal szempontjából gyatrának számító városunk jövőben végzős orvosaitól mi várható akkor? Talán a végítélet angyalai lesznek? A szatmári egészségügyet közelebbről is ismerő barátom csak annyit jegyzett meg ez ügyről fanyar humorral, hogy na, ha megjelennek majd az itt képzett orvosok is a porondon, az biztos, hogy az egészségügyben kő kövön nem marad.

Dr. Zagyva Miklós