Mégis tudunk összefogni?

Sepsiszentgyörgy, az Igazság Napja ragyogásában. Egyházi-politikai-kulturális rendezvény? Egy létében fenyegetett közösség kiállása önmagáért? Segítséget már csak Istentől remélő, közös ima?

Amerre csak a szem ellát, ünneplőbe öltözött emberek zászlókat lobogtató, táblákat cipelő parttalan áradata. Még a rendezvény kezdetét jelző harangszó után is újabb és újabb csoportok vonulnak a központ felé a város szélén hagyott autóbuszokból, igyekezve helyet találni maguknak a Mikó István Kollégiumhoz minél közelebb. Látni, hallani, részt venni valamiben, a rend megzavarása nélkül, nem könnyű feladat ennyi embernek. Végül mindenki megtalálja a helyét. A megmozdulást kezdeményező, az iskola ügyéért már két hónapja tüntető Sánta Imrét a tömeg követeli be a szónokok közé. Antal Árpád András polgármester és Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese után ismét hallani akarják tőle is mindazt, amiért vallási és politikai hovatartozásuktól függetlenül itt vannak, amitől már 57 napja hangos ez a tér. Emberek ezrei, akik ezen a tájon kemény évszázadokon át edződtek hozzá, hogy „amit az egyik kezünkkel építettünk, létrehoztunk, azt a másikkal állandóan védeni kell”, jöttek ide megtanácskozni, mit tehetnek, kire számíthatnak a veszély idején. És szinte mindegy, ki mondja ki, és ki hallgatja egy közösség életösztöne, a megmaradás vágya sugallta szavakat: „Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni!”, „Kiáltsuk világgá a bennünket ért gyalázatot, követeljünk igazságot, elégtételt!”

Ez itt nem politikai: erkölcsi kérdés

Most, amikor a visszaállamosítás kísértete járja be Erdélyt, Romániát, minden eddiginél erősebb közösségi összefogásra van szükség. És ennél is többre: pártok, felekezetek, egyéni és csoportérdekek sarától tiszta közös szóra, Isten segedelmét kérő imára.

Amint a tényállást részletesen kifejtő szónoklatokból (ha ugyan lehet szónoklatnak nevezni a romániai magyarság pontos és objektív tájékoztatását egykor államosított közösségi és egyházi javainak helyzetéről, a magántulajdon egyre nagyobb mértékű háttérbe szorulásáról a visszarendeződés körülményei között) nyilvánvalóvá vált: itt jóval többről van szó, mint egyetlen iskola sorsáról. Amint Tőkés László fogalmazott: Erdély ügye nem politikai: erkölcsi kérdés. Az államfőhöz és szükség esetén az Európai Unió illetékes szerveihez fordulni pedig azért kell, mert itt már a jövőnkről, megmaradásunkról, a puszta létünkről van szó. Most a református egyházat éri aljas támadás, de utána bárki sorra kerülhet! Épületek és egyéb ingatlanok ezrei, amelyek tulajdonosai jogilag a történelmi magyar egyházak, de áttételesen az egész nemzetközösség. Ha ezt a (többek között megfélemlítésünket is szolgáló) jogtalanságot eltűrjük, a jövőnket veszítjük el. Több száz egyházi ingatlan évek óta halogatott visszaszolgáltatása fog végleg elmaradni különböző ürügyekkel, a már visszaadni kényszerülteket pedig ismét elveszik. A marosvásárhelyi városvezetőség máris szemet vetett az ottani magyar iskolák épületeire…

Kemény szavak

És jöttek sorra: Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szerint „ebben az országban nyugodtan lehet lopni és használni a lopott holmit, mert ha el is jönne az igazságszolgáltatás órája, politikai akarattal, jogi csűrés-csavarással el lehet odázni minden visszaszolgáltatást”, Jakubinyi György római katolikus érsek, Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke becsületre, felelősségre, helytállásra szólító beszédei. Hiszen ez már rég nem politika, itt az életünkről, megmaradásunkról van szó! Méltánytalan, hogy a magyar közösség több mint húsz évvel a rendszerváltás után arra kényszerül, hogy létjogosultságát igazolja és javai visszaszerzéséért harcoljon. Fehér Attila, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület főtanácsosa úgy látja: ha ezt az ősi, neves, minden jog és törvény szerint bennünket illető iskolát elvehetik tőlünk, holnap sorra kerülhetnek földek, házak, bármi. Ha ma börtönbe zárhatnak két törvénytisztelő, közösségi megbízatást teljesítő embert, holnap akár kétszázzal megtehetik ugyanezt.

Uram, ne engedd!

Hogy a városközpontot megtöltő sok ezer ember figyelme közben egyetlen pillanatra sem lankadt, abban nem kis szerepe volt a jó szervezésnek, a beszédek közé ékelt (és azok mondanivalójához kiválóan illeszkedő) verseknek, zene- és énekszámoknak. No meg a szinte önmagától kialakult hangulatnak, hogy itt nem egy arctalan tömeg hallgatja vezetőit, hanem felelős állampolgárok gyűltek össze saját sorsukról dönteni. Így került sor az „Istenről és igazságról körömszakadtáig bizonyságot tevő” kiáltvány közös megfogalmazását és elfogadását követő imára, amit egy katolikus pap mondott ugyan, de mindenki szívéből szólt: „Add Uram, hogy minden ember megértse: a megrövidítettnek joga van az igazságtételre! (…) Urunk, ne engedd, hogy elszakadjon tőled ez a teremtett világ!”

 Báthory Éva