Megmaradásunk legbiztosabb alapja

Erdély kulturális életéről, a történelem folyamán bekövetkezett változásokról, az erdélyi magyar művelődési intézményhálózat szerepéről, az utóbbi időszakban végzett kutatásainak eredményeiről beszélt lapunknak Murádin János Kristóf egyetemi tanár.

Dr. Murádin János Kristóf, az EMTE Sapientia egyetem adjunktusa A Magyar tudományművelés nemzetmegtartó szerepe Erdélyben a 20. században címmel tart előadást ma 16 órától a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központban (Szatmárnémeti, Mihai Viteazul utca 32. szám). Az alábbiakban vele beszélgettünk.

— Mi ösztönözte arra, hogy ezt az átfogó kutatási programot összeállítsa és végrehajtsa?

Erdély kulturális életéről sokan sokféleképpen írtak már. A történész-szakma általában szeret olyan időszakokra fókuszálni, amikor a legnagyobb, sorsdöntő változások zajlottak le, legyen az politikai, gazdasági vagy éppen kulturális téren. Így van ez a magyar tudományos élet esetében is, ahol erdélyi vonatkozásban elsősorban a Trianon utáni korszakról, vagy az ún. „kis magyar világ” idejében, 1940 és 1944 között végbement változásokról jelent meg a legtöbb publikáció, látott napvilágot számos könyv és tanulmány. Ami viszont az olyan érdekes átmeneti korszakokat illeti, mint amilyen például az 1944 és 1948 közötti időintervallum volt a második világháború végétől a kommunista diktatúra megszilárdulásáig, vagy az 1989-es forradalmat követő első évek reményekkel és csalódásokkal teli, oly eseménydús időszaka, viszonylag kevés történészi értékelés jelent meg. Azt tekintettem tehát elsőrendű célnak, hogy próbáljak meg teljes képet nyújtani Erdély magyar kultúréletéről az 1920-as kisebbségbe kerüléstől napjainkig. Ez egy hatalmas kihívás, és többéves, de az is lehet, hogy több évtizedes kutatásokat igénylő vállalkozás. Mégis úgy érzem, hogy a lassan eltelő egy évszázad mára már olyan önálló fejlődéstörténetet termelt ki Erdélyben, amelyről egészében kell írni, azt teljességében kell értékelni. A Trianon következtében elszakított erdélyi magyarság ma már nem csupán a magyar nemzet testének egy levágott, még rángatódzó végtagja, hanem egy önálló életre kelt, sajátos, regionális jegyeket magán viselő entitás, amely kultúrájában egyedi jellemzőket fejlesztett ki és működőképes intézményi hálózatot teremtett. Ebből kiindulva választottam a néhány évvel ezelőtt, 2010-ben megvédett doktori értekezésem témájának az erdélyi magyar kultúrélet intézményi változásait az 1944 és 1948 közötti időszakban. Elsősorban arra törekszem, hogy a továbbiakban, ennek mintájára, a „fehér foltoknak” tekinthető korszakokra vonatkozóan vegyem górcső alá kulturális fejlődésünk intézményi leképeződéseit, olyan fontos tudományos és művészeti műhelyekre koncentrálva, mint a Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Tudományos Intézet, a sajnálatosan rövid életű Magyar Művészeti Intézet, az Erdélyi Múzeum Egyesület vagy az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Hiszen látnunk kell, hogy mindezek a Kós Károly, Szentimrei Jenő és kortársaik által az interbellikum éveiben útjára indított transzszilván érzésvilágunk, sajátos erdélyiségünk kulturális termékei. Olyan intézményi formában testet öltő szellemi kincsek, amelyeket sem a kisebbségi lét nyomorúságai, sem a kommunizmus négy évtizednyi elfojtási kísérletei nem szüntethettek meg, s ha időlegesen a hatalom felszámolásra is ítélte őket, búvópatakként mindig továbbéltek, majd az első adandó alkalommal újraéledtek.

— Melyek a kutatás legfőbb tanulságai?

— Kutatásaim arra vezettek rá, hogy erdélyi magyar kulturális intézményhálózatunk tekinthető legnagyobb megvalósításunknak a kisebbségi létben és egyben megmaradásunk legbiztosabb bázisának, hiszen ez jelenti számunkra a folyamatos utánpótlást az erdélyi magyar értelmiség újabb és újabb generációinak kitermelésében. Egyetemeink, tudományos és kulturális egyesületeink, színházaink, képzőművészeti és irodalmi csoportosulásaink nemzetmegtartó szerepe ezért az anyanyelvhez hasonló módon megkérdőjelezhetetlen. Egy évtizedes kutatásaim rávilágítottak arra, hogy az erdélyi magyarság megmaradása akkor volt a legbiztosabb, fejlődése a leggyümölcsözőbb, amikor kultúrintézményei a legkevesebb megszorítással néztek szembe és tevékenységüket viszonylag szabadon fejthették ki. Olyan társadalmi közösségre van tehát szükségünk, amely tudatosan felvállalja kultúrintézményei működtetését és nem a központi hatalomtól várja el azok fenntartását, hanem ha kell, áldozni is tud értük. Jó példa erre a múltból az 1948-ban felszámolásra ítélt aradi színház, amelynek fennmaradásáért a második világháború után nélkülöző helyi magyar lakosság mindent megtett. Tömeges részvételével az előadásokon az állami támogatás nélkül maradt intézmény önfenntartását próbálta meg elérni, saját bútorait adta kölcsön díszletnek és a fűtőanyag hiánya folytán, télen hideg színházteremben, nagykabátban, a kevés ülőhely miatt, gyakran állva nézte végig a bemutatókat. Hasonló áldozatvállalást jelentett a Farkas utcai épületéből 1945-ben kiköltözni kényszerített kolozsvári magyar egyetem fenntartása az állami támogatás megérkezéséig. Ezt a magyar társadalom ún. Egyetempártoló Egyesület létrehozásával, közadakozásból kezdte működtetni, hogy önálló felsőoktatásának továbbélését biztosíthassa. Napjaink demográfiai hullámvölgyében, kisebbségi társadalmunk számbeli csökkenését szerintem valahol minőségi felemelkedése, ilyen múltbeli tapasztalatokon nyugvó, tudatos közösségi összekovácsolódása ellensúlyozhatná.

— Hogyan reagált a szakma és a kisebbségi értelmiség az eddig közzétett eredményekre?

— Több hosszabb tanulmányt jelentettem meg eddig a témában magyar, angol és román nyelven Magyarországon és Romániában egyaránt. Ezeket a jelenkorral foglalkozó magyar történészkollégák többször is felhasználták, és reményeim szerint segítséget nyújtottak nekik a 20. századi Kárpát-medencei magyarság életéről írt szintézisek, nagyobb átfogó elemzések megírásában. Ami az erdélyi, vagy tágabb értelemben romániai reakciókat illeti, itt tanulmányaim mellett, főképp a 2012-ben román nyelven kiadásra került doktori disszertációmra érkeztek visszajelzések. Hangsúlyosan magyar témája ellenére doktori dolgozatom a román történészek körében is érdeklődésre talált, visszhangja nagyjából pozitív volt. Valótlan tehát az a tétel, hogy a román tudóstársadalmat nem érdekelnék a magyar vonatkozású kérdések. Sőt, éppen ellenkezőleg, viszonylag keveset tudnak rólunk, s ezért nagyra értékelik a szintéziseket, összefoglaló elemzéseket. Ezért úgy vélem tennünk kell azért, hogy a rólunk kialakított, többnyire igencsak leegyszerűsített képet árnyaltabbá tegyük. Bezárkózás, visszahúzódás helyett sokkal inkább közeledésre van szükség és törekedni kellene arra, hogy az erdélyi magyarságot a többségi társadalom elsődleges forrásból, tőlünk magunktól ismerje meg. Ez lenne egyik legnagyobb feladatunk, amivel elősegíthetnénk a tévhitekből táplálkozó többségi előítéletek lassú lebontását, erdélyi magyar társadalmunk létjogosultságának elfogadását, hosszú távon pedig a megbékélést.

Elek György