Megszokott megemlékezések

Október 23-án az 1956-os magyar forradalomra emlékezünk. Be kell ismernünk, hogy ez az emlékezés is kezd megszokottá válni, mint sok más olyan történelmi eseményünk felelevenítése, amelyekről egyes történészek tudnak nagyokat mondani, az idősebbek közül néhányan meghallgatják őket, az iskolások közül pedig néhányan jó pontért felolvasnak egy-egy verset, elénekelnek egy-egy éneket. A megemlékezések után mindig azon töprengek, mi marad meg bennünk, mi marad meg a fiatalokban egy ilyen esemény után. Azok, akik megélték az 1956-os forradalmat, tudják, mit jelent meglátni a szabadság fényét, megérezni az előttük kitáruló hajnal illatát, de tudják azt is, hogy mit jelent letiportnak, bezártnak, megalázottnak, kiszolgáltatottnak lenni. Október 23. a magyarok ünnepe, bár az akkor kirobbant forradalom volt a kezdete a kelet-közép-európai népek szabadságharcának. A magyarok voltak azok, akik néhány évvel egy rettenetes és vesztes háború után egy ismételten megcsonkított országban nem a megalkuvást és a belenyugvást választották, hanem megpróbáltak felemelkedni történelmi létük egyik újabb mélypontjáról. Az 1956-os forradalom erejét az adta, hogy résztvevői egy ilyen nehéz időszakban is rá tudtak hangolódni a szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi, valamint az Isten által sugallt hit, remény, szeretet eszményi fogalmára. A másik nagy erőforrás az volt, hogy egy olyan típusú nemzeti egység jött létre, amilyen azóta sohasem, de annak kialakulását azóta is várjuk. Magyarország és az elcsatolt részek magyarjai, de ugyanígy a szomszédos és az együtt élő népek szabadságra vágyó polgárai egységesen tudtak hinni a szabadságban, mert hitték, hogy az igazságos forradalmak mindig győznek.

Az október 23-i megemlékezéseken — függetlenül attól, hogy ki milyen pártérdek vagy ideológia szemszögéből közelíti meg a témát — mindenki elítéli a diktatúrát, de beérhetjük csupán ennyivel? Márai Sándor Mennyből az angyal című versében azt írja: „Mert egy nép azt mondta: Elég volt.” Nem egy vezér, nem egy diktátor, nem egy forradalmár és szabadságharcos, hanem egy nép, amelyik mellett ott álltak más népek szabadságharcosai is. Ez a forradalom győzött — mint minden igazságos forradalom —, de a szabadságharc elbukott.

Mit teszünk mi azért, hogy ne csak abból álljon a megemlékezés, hogy az iskolákból tanórákról vagy a szabadidejükből elcipelt gyerekeknek az éppen aktuális politikusok elmondják mondókáikat, majd minden menjen tovább a maga jól kitaposott útján a következő megemlékezésig. A megemlékezés nem arról kellene szóljon, hogy megmutatkozhassanak azok, akiknek lehetőségük van a szereplésre, hanem arról, hogy egy nép, egy nemzet, több együtt élő nemzet megmutassa, mi úgy élünk, ahogy a múlt szabadságharcosai élni akartak. Az emberek képesek a változásra, de valami miatt a nagy változások mindig elmaradnak, mert minden új rendszernek megvannak az irányítói, és az elnyomott elnyomóvá válhat, ha magával ragadja a hatalom szele. Ezért van az, hogy a szabadságharc tovább folytatódik, és nem lehet tudni, ki a szabadságharcos és ki az elnyomó.