Menedékhely utcagyermekek számára

Hiánypótló intézménnyé, úgynevezett azonnali befogadóközponttá alakul át a nántűi árvaház, ahol az utcagyermekek nem csak egészségügyi alap- és szakellátásban részesülnek majd, de integrációs-reintegrációs képzési, szocializációs programokban is részt vesznek.

Utcagyerekek — a szó hallatán mindenkinek ugyanaz a kép villan be: kéregető lurkók, akikkel szinte lépten-nyomon találkozik az ember, majdhogynem levakarhatatlanok, elzavarhatatlanok, hiszen ebből és apróbb lopásokból tartják fent magukat. Arra már valószínűleg kevesebben gondolnak, milyen történések és tragédiák nyomán kerültek az utcára és kallódnak ott, s hány fajtája is létezik az utcagyerekségnek — az egyik legveszélyeztetettebb kategória és a legkiszolgáltatottabbak azok az utcagyermekek, akiknek egyáltalán nincs hová hazamenniük, s apró hajléktalanként élnek a város szélén, hidak alatt, esetleg nagyobb létszámú, felnőttek alkotta hajléktalancsoporthoz csapódva, de úgymond külön entitásként. Az utcán élő gyermekek 10–20%-át ők teszik ki, legtöbbjük árva/félárva, de vannak köztük olyanok is, akiket elhagytak a szüleik, vagy éppen a sorozatos bántalmazásaik, prostitúcióra kényszerítéseik elől ők „mentek világgá”, menekültek az utcára — eddigi rövid életük tele van brutalitással, tragédiával, mérhetetlen fizikai és lelki fájdalommal, s a mindennapos, az életben maradásért folytatott harccal. Aztán ott vannak azok az utcagyermekek, akik ugyan fedél alatt hajthatják álomra a fejüket, de egész napjukat utcai koldulással töltik, vagy más módon próbálnak pénzt keresni, merthogy ők a család szinte rabszolgasorban tartott eltartói — még akkor is, ha annak tagjai ép, egészséges, munkavégzésre tökéletesen alkalmas felnőttek. És a szatmári utcán kallódó gyermekek és fiatalok között egy ideje ott vannak azok is, akik rendszeres alkohol-, de még inkább kábítószer-fogyasztók, súlyos drogfüggők lettek — nem, nem csak a „bronzosokra”, „szipózókra” kell gondolni, hanem tisztes (nem ritkán igencsak jó anyagi körülményekkel rendelkező) családok gyermekeire, akik épp azért fordítottak hátat otthonuknak, mert alkohol- vagy drogproblémáikat relatív későn észlelő szüleik vagy pénzmegvonással akarják orvosolni a bajt, vagy elvonókúrára akarják őket küldeni.

Az elmúlt években ha — szerencsére — nem is látványosan, de konstansan nőtt Szatmárban az utcán élő gyermekek száma, igaz, a rendőrség és a gyermekvédelmi felügyelőség összesített adatai itt is csak a jéghegy csúcsát jelentik. Mint az utóbbi intézményt vezető Mariana Dragoştól megtudtuk, 2019-ben 82 ilyen gyermek került a látókörükbe — közülük 18-an hajléktalanok, és semmilyen kapcsolatot nem tartottak családjukkal, 42-en hajléktalanok, és alkalmanként tartották a kapcsolatot családjukkal, 22-nek pedig volt hajlék a feje fölött, de állandó koldulásra volt kényszerítve. A rendőrség vagy esetleg civil szervezetek által azonosított utcagyermekeket ideiglenes jelleggel az András-házban helyezik el, ám ez távolról sem megfelelő megoldás, hiszen az a szociális központ a kimondottan az emberkereskedelem, a bántalmazás, elhanyagolás és kizsákmányolás áldozatainak menedékhelyeként jött létre — hamarosan azonban kialakítanak egy kimondottan utcagyermekek elhelyezését szolgáló intézményt. Arról már korábban s többször is hírt adtunk, hogy a kormány döntése értelmében tavaly év végéig fel kellett számolni, be kellett zárni a régi típusú, úgynevezett klasszikus árvaházakat, nevelőotthonokat. A Szatmár megyei két, ilyen régi típusú nevelőotthon közül az egyik a nántűi Roua központ, amelyet most 20 fő befogadására alkalmas, bentlakásos intézménnyé — azonnali befogadóközponttá — alakítanak át az utcagyermekek és fiatalok számára, ahol az alapellátás (étel, ruha, egészségügyi és pszichológusi szakellátás) mellett szakszerű és hatékony integrációs-reintegrációs — képzési, foglalkoztatási, szocializációs stb. — programok lebonyolítására is lehetőség lesz.

Szabó Kinga Mária