Mesebeli virágmező a Piramis-hegy rejtekén

Minden évszaknak megvan a maga szépsége. Érdemes a természet minden évszakbeli változását figyelemmel kísérni, ám vannak olyan csodák, amiket csak megfelelő időben és aprólékos figyelemmel leshetünk meg.

„Te nyitód rózsákat meg illatozásra,

Néma fülemile torkát kiáltásra,

Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Neked virágoznak bokrok, szép violák,

Folyó vizek, kutak csak neked tisztulnak.”

Balassi Bálint

Március közepén a természetjárók egyik kedvenc helye a hóvirág-rét. Ez az alig 40 kilométer távolságra lévő elvarázsolt hely az ember minden érzékét maximálisan rabul ejti. Szatmárnémetiből indulva Erdőd felé, majd Nagyszokondon a templom mögött egy balkanyarral máris Béltekhodoson vagyunk. A bekötőút ugyan elég elhanyagolt, de a tóig könnyen el lehet jutni a gépjárművel. Érdemes a zsilipnél parkolóhelyet keresni, mert a halászok és kirándulók miatt a tópart közelében már aligha találni férőhelyet. Már itt megcsodálhatjuk az ébredező természet apró gyöngyszemeit; virít a barka és parányi virágok bújnak elő a tenyérnagyságú fűcsokrok közül. A tó partján vezető utat csak a földműveléshez használatos nagy járművek taposták ki előttünk. Ez vezet el az erdőig, ahol mintha mesterségesen kialakított ösvények fogadnák a látogatókat. Úgy sorakoznak egymás mellett egyenesen a fák, mint őrségben álló katonák.

Az erdőben összeölelkezik tavasz az ősszel. Lábunk alatt ropog az avar; egyes fák még barna leveleiket őrzik, télre váró régi ruhába öltözve állnak, míg mások már a rügyek és az apró levelek sűrűségében zöldülve pompáznak. Ha csendben és óvatosan lopakodunk az ösvényen, még őzeket is láthatunk, amint játszi könnyedséggel szökellnek tova. Az erdő túlsó peremén szélesre nyújtózott sárgászöld színű, puha mohajárda terül el. Nemcsak látványra, de tapintásra is nagyon kellemes. Az utat mégsem a mohajárdán, hanem a töltésszerű úton kell folytatni, ami a legelőre vezet ki. Szemet gyönyörködtető a gyeptenger, végtelennek tűnik a zöldellő fennsík. A távolban kecske- és juhnyájak legelésznek és a felszínt csak egy-egy érdekes formát öltött fa tarkítja. Van, amelyik még kopár agancságakkal nyújtózkodik a magasba, míg mások terebélyes koronával a rügyek és virágok kirobbanására várakoznak.

Szerettünk volna az úton haladni, ám ahol bárányok vannak, ott nemcsak juhász, de juhászkutya is van, küldetéstudatukkal pedig nem lehet megalkudni. Nem akartuk komótos napi rutinjukban megzavarni a nyájakat, így visszatértünk az erdő szélén húzódó mohára. Sajnos így kerülőt kellett tennünk, ami miatt cserjés, bokros vidékre jutottunk ki, ahol már szívesen marasztaltak a lábunkra tekeredő szederhajtások, illetve akadályoztak a haladásban a vadul burjánzó bokrok tüskéi is.

Az ösvényre visszatérve, a terep könnyen járható, alig pár méter szintkülönbség eltérés van. Megérkezvén a hegy aljába, nyilvánvalóvá vált, hogy miért nevezik népi nyelven Piramis-hegynek. Tökéletes kúp alakja távolról is jól látható. Már a hegy lábától kezdődő erdők peremén kellemes virág- és medvehagymaillat fogad. Itt pázsit nem nagyon nő, csak elszórva néhány csomós macskafű. A medvehagyma sűrű megjelenése adja a pázsit jelleget, üde zöld színével. Lépcsőzetesen lehet haladni, néhol elég meredek formában. Az ösvény sokszor háromfelé osztódik, de az a legjobb, ha a középső utat választjuk, egyenes irányban tartunk felfelé. Amint közeledünk, egyre több kakasmandikó tűnik fel és vonzza magához tekintetünket. Majd csatlakoznak az odvas keltikék és a szégyenlősen megbúvó szellőrózsák is.

Nagyon figyeltünk, hol bukkan fel végre legalább egy szál hóvirág, de hiába lestünk be minden fa mögé, nem találtuk még nyomát sem. Kicsit elkeseredtünk, hiszen a virágzás nem tart sokáig, s ha lemaradtunk róla, egy évig várakoznunk kell. Kicsi levélkék adtak reményt, hogy talán a hegy csúcsán rátalálunk a varázslatos hóvirág-rétre, de minél közelebbinek véltük a hegy csúcsát, mindig feltűnt egy újabb kis emelkedő, egy kis lépcsőzetes perem. Már-már kezdtük feladni, amikor kicsit távolabb az ösvénytől, végre rátaláltunk a mesebeli rétre.

Mielőtt útnak indultunk, kedvcsinálóként megnéztük a természetjárók beszámolóit; a fotók alapján volt fogalmunk arról, hogy mire számíthatunk… De a látvány túlmutatott minden képen és elképzelésen. Találtunk csodálatos tavaszi csillagvirágot, kerek repkényt, ikrás fogasírt, salátaboglárkát, mocsári gólyahírt és tüdőfüvet is. Olyan színkavalkád és illatáradat fogadott, mintha egy mesébe csöppentünk volna. A virágok királynője pedig maga a hóvirág volt, felséges és büszke tartásával, sok helyen magasabbra emelkedve a többi virágnál. Nem egy szál, de több tucat, több száz hóvirág ragyogott a réten.

Lekuporodtunk egy vastag fatörzsre és percekig csak néztük. Nem győztünk betelni sem az illattal, sem a látvánnyal. A körülölelő csendben hallani lehetett, ahogy nyikorogva nyújtózkodnak a fák, miközben a távolban kitartó fakopácsok végezték feladatukat. Annyira hatása alá vont a táj, olyan erővel bírt a természet tavaszi csodája, hogy a nagyobb levelek alatt és a fatörzsek tövében keresni kezdtük azt a bizonyos fehér nyulat, aki majd Csodaországból a sárgaköves útra terel és hazafelé vezet minket.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotó: Habarics Zsolt