Mesteeeer!
Hányszor hallottuk ezt a szót, különböző hangsúllyal, kérdező, felhívó vagy akár elragadtatott felhanggal. Elmondhatjuk, hogy általában olyan emberhez szól ez, aki éppen csinál, alkot vagy csinált, alkotott valamit. Lehet tv- vagy csatornaszerelő, órás, olajos kezű szervizes vagy deszkaszegező asztalos. De lehet — akkor már Maesztró! — zenész, író, festő vagy bűvész is az illető. Érdekes, hogy sebészre, fogorvosra, szülészre nem mondják…
A hangsúly tehát a csináláson, alkotáson van. És hogy ki mit csinál, alkot, attól függ az elismerése is.
Érdekes, hogy politikusok, közszereplők nem kapják meg ezt a megszólítást semmilyen formában. Europarlamenter román színészünk is csak a színházi teljesítménye okán kapja meg ezt a — ez esetben — kitüntető titulust.
Vagyis csakis valamilyen ténykedés, teljesítmény az alapja a mesteri címnek.
Igen ám, de sokak „teljesítménye” csak látszólagos, mondhatnám kamu, maga vagy mások által az ő számlájára írott alkotás. Minél fontosabb pozícióra hajt az illető, annál gazdagabb a „teljesítménye”, annál nagyobb lesz a — sokszor csak kitalált, megrendezett — „életműve”. Egész iparág született már arra, hogy akár visszamenőleg is összehozzanak, a nép meggyőzése érdekében, jól hangzó csillogó önéletrajzokat. Így aztán feltűnnek olyan nagy tudású és gazdag tapasztalatú önjelölt vezetők, akiknek kezébe tennénk le a következő 4 évre sorsunkat. Tanárember, városi rendőrparancsnok lehetne akár államelnök is, rövid hónapok alatt…
A politikai felkapaszkodásnak megvannak a lépcsőfokai. Esetenként, akárcsak líceumi diplomával is, el lehet „végezni” különböző államháztartási és/vagy katonai-biztonsági felsőbb intézményeket, titkosítási és megbízhatósági tanúsítványokat lehet szerezni. Nagyon sok esetben nem is az illető jelölt személye a meghatározó, hanem a mögötte álló csoport gazdasági, politikai ereje és természetesen érdeke. A fontos az, hogy a „varázslóinas” ne ébredjen saját értékének tudatára és ne lépjen ki a körből, mert akkor bukik, de akkorát, hogy Brüsszelig ér a hangja…
Sokan, akik életünkben több mesterséget — és itt „a mesterségre” gondolok — is űztünk, tudjuk, hogy a váltás nem egyszerű. Helyileg is át kell állni az új környezetben szokásos munkastílusra, tényszerűen magunkat is átállítani az elvárásoknak megfelelően. Általában egy ilyen váltás nem rengeti meg a mesterember munkakedvét és becsületes hozzáállását a környező realitásokhoz. Persze nem arra gondolok, hogy egy jókezű faesztergályos átmegy csirketenyésztőnek, vagy a képkeretező ezután aszfaltozni fog. Arra gondolok, amikor egy liberális beállítottságú íróember átáll egy szociális gondozó mindennapos küszködésére és purdémosdató mindennapjaira. Arra gondolok, amikor egy becsületes könyvelő, megunva a papírkapargatást, beáll krupiénak egy rossz hírű városszéli kaszinóba. Arra gondolok, amikor egy vállalkozáspárti, államegyház-ellenes, 150 éves liberális párt — egyéni és kiscsoportérdekek mentén — feladja elveit és átáll az ellenlábas szocialista, nemzetieskedő és centrista csoportosuláshoz, választván annak a jövőnek egyáltalán nem biztos útját egyelőre csak beígért és remélt jövedékért.
Mi, választók vagyunk azok, akik nézzük és nem értjük a történéseket, akiknek nem magyarázzák el, s ha igen, akkor hazug módon, mi vagyunk akiket kiscsoportos óvodásoknak néznek és szépen kettecskén kézenfogva vezetgetnek a parkban, mi vagyunk azok, akik az ilyen alávaló politikai gyalázattal szemben a választásokon való MEG NEM JELENÉSSEL tüntetünk, így szalasztva el azt a lehetőséget, hogy csak egy picit is változtassunk a helyzeten. Nekünk kellene felemelni a fejünket és szétcsapni az ilyen pancser mesterek között, mert a mi jövőnket gyalulják félre, kötik rövidzárlatosra, forrasztják lyukasra és varrják béléssel kifelé az ilyen Mekk-mesterek.
Persze így, 24–25 év árnyékában ez nem is egyszerű dolog és akkor nem is beszéltem a többi, 40–50 évről sem. De ezek a mesterek egyikből sem tanulnak és a fiatal „kismesterek” is átveszik ugyanazt a stílust és mi szopóágon maradunk.
Sajnos, tudásukról csak hamis diploma készül és mire kisül az igazság, már késő…
Szerémy Péter
