Múltunk a jelenben, egy nap népviseletben

Április 24–e a népviselet világnapja, azé a magyar népviseleté, amely nem csak táncházakban és múzeumokban, de mostani mindennapjainkban is megállja a helyét, akár modern ruhadarabjainkkal is kombinálva, hiszen annál szebb és értékesebb, mintsem használatlan hagyjuk.

Talán sokan nem is tudják milyen egyedülállóan gazdag a magyar népi kultúra nem csak dalok és táncok, de népviselet terén is. Erre a fantasztikusan gazdag örökségre büszkék lehetünk, meg is mutatva a világnak, hiszen a népviselet nem csak szép, de divatos is lehet — e gondolat mentén született meg a Múltunk a jelenben, egy nap népviseletben kezdeményezés, amely arra ösztönöz mindenkit, hogy április 24–én, a népviselet világnapján hétköznapi öltözetét egészítse ki valamilyen népi darabbal, hiszen ezek nemcsak táncházakban, előadásokon és találkozókon, hanem a mindennapokban is megállják a helyüket. „Válaszd ki népviseleted egy darabját – szoknya, mellény, blúz, ing vagy csak egy pántlika –, és vedd fel egy mai ruhával kombinálva. Így menjünk ki az utcára, iskolába, munkahelyre!” — hangzott első alkalommal az azóta is változatlan felhívás, s az évek során egyre többen csatlakoztak-csatlakoznak hozzá.

A viselet jelzések, információk tárháza

Az öltözetnek a hagyományos kultúrában a világ minden táján jelentős kifejező szerep jutott a történelem folyamán (és nincs ez másként napjainkban sem). A hagyományokhoz ragaszkodó paraszti társadalmakban is jelképes értelmet kapott az öltözetnek vagy egyes darabjainak színe, formája, anyaga — hiszen a falu közösségében másképp öltözött a földműves paraszt, a városiasodást előmozdító mesterember, a paraszt és az idegenből jött; és korosztályok alapján is szigorúan kialakult rendje volt az öltözködésnek (csecsemő, gyermek, eladólány, legény, menyecske, fiatalember, a javabeli, öreg– és vénasszony, –ember), mint ahogy a viselet alkalmak szerinti szerepe alapján szigorúan különválasztották a munkaruhát, az ünnepi alkalmakon viselt ruhát, az úgynevezett „idestovamenőket”, a faluba járó ruhákat.

Sajátos nyelven szóltak ezek, melyet maga a közösségében mindenki egyformán megértett, ugyanakkor a paraszti öltözet a városi divat változásához hasonlóan — ha lassúbb, kényelmesebb ütemben is — fokozatos fejlődésen, alakuláson ment át, s ezt többek között a viselet anyagának, szabásának, díszítésének változásai is mutatják; megváltozott a népviselet funkciója, a szinte elnyűhetetlen házi vászon helyebe a gyári gyolcs lepett, különféle mintájú és élénk színekkel.

A magyar népviselet (mondhatjuk: szerencsére) soha nem volt teljesen egységes, és a vidékek, tájegységek közötti különbség nem csak apró eltérésekben mutatkozott meg, a stílusok sokaságában azonban négy fő táji típus különült el: a dunántúli, a felföldi (felvidéki), az alföldi és az erdélyi.

Az az erdélyi népviselet, amelynek színeiben és formájában egyik legszebbje a kalotaszegi, a nem kevésbé díszes torockói, a moldvai csángó és a jóval egyszerűbb székelyföldi viselet. Az az erdélyi népviselet, amelybe sok kisebb-nagyobb népcsoport, szemre igen eltérő öltözete tartozik, melyeknek közös tulajdonsága a régiesség, valamint az, hogy bár néhány vonásukban megváltoztak, alapjukban nem haladtak végig a többi magyar viselet XIX–XX. századi átalakulásának útján. Például a női viseletekből nem lett sokszoknyás parasztviselet, s noha eljutott Erdélybe is egynéhány „magyarországi” öltözetdarab, mint a szűr Kalotaszegre vagy a zsinóros, fekete posztóból szabott, csizmanadrágos öltözet, de ez csak kevés helyen illeszkedett az öltözetek rendjébe, s ott is csak inkább a fiatalság ruhatárát gyarapította; a túlnyomóan házi készítésű vászon-, gyapjú- és pamutszőttesek pedig szívósan tartották-tartják magukat még ma is. Egyik jellemzője az erdélyi magyar népviseletnek a meleg felsőruhák sokfélesége, a sok és ugyancsak változatos bőrruha általános viselése, egyik megkülönböztető vonása pedig a férfiak és nők sok közös öltözetdarabja: azonos anyagból, azonos formára, nemegyszer azonos színben készítették a két nem egyes felsőruháit. És míg az idősek és fiatalok ruházatának színek által való megkülönböztetése általános a határokon belüli magyaroknál is, Erdélyben ez olyan mértékben, szinte kiélezve található meg, mint sehol másutt. Itt nemcsak a mezőn élénkpiros szoknyában dolgozó fiatal nők váltak el a sötétes szoknyájú idősebbektől, de a férfiingeket is nem egy helyen azáltal különböztetik meg, hogy a fiatalét piros, az öregebbét fekete galand köti össze nyakban.

 Szatmár és az ő gubája

A jelenlegi Szatmár megye népviseleti palettája igencsak színes és változatos, hiszen a Nagykároly környéki svábok minden elmagyarosodásuk ellenére hűen őrzik és viselik minden adandó alkalommal a fekete-piros, sötétzöld vagy sötétkék színű sváb viseletet; ennek mintegy ellenpólusaként „virít” az avasiak szemkápráztatóan színes-virágos viselete (amelyhez nagyon hasonlóan virágos és színes az ajaki viselet).

De milyen is a szatmári magyar viselet? — kérdeztük Popa Zsolt népviseletkészítőt, néptáncost. „Egyszerű. Mentes minden díszítéstől, feltűnő hímzéstől, apró virágmintás és nem harsogóan színes. Vagy mint az egyik korabeli, népviselettel foglalkozó könyvben írták: 'A szatmári nép egyszerű, értelmes. Józan lelke ruházatán látszik meg először. Nem szőnek olyan rikitó virágos abroszokat mint például az oláh asszonyok, sima szövés, csak keskeny csíkok, eperleveles , rozmaringos, székfüves, rózsás, csillagos mintákkal…'” — mondja. Mint magyarázza, a történelmi szatmári területen igazán jellegzetes népviselet nem alakult ki, a férfiak eleinte fehér, vászonból készült bőgatyát és inget hordtak, majd a későbbiekben elterjedt a fekete posztó csizmanadrág viselete, amelyhez ünnepeken bélelt, sima szárú, ványolt csizmát, hétköznapokon hegyes orrú bocskort viseltek, posztó kiskabátot (lajbi vagy ujjas) húztak, fejükre nyáron kalapot, télen kucsmát tettek. A fiatal lányok ruházata világos és virágos volt, az idősebbek sötét színt hordtak, de három-négy szoknyánál többet nem vettek fel, az ingváll és a pendely szintén vászonból készült, s igencsak elterjedt volt a kékfestő anyagok használata mind a férfi, mind a női viseletben — a férfiak surcnak (köténynek) megvarrva, a lányok-asszonyok nők szoknyának, pruszlinak elkészítve viselték.

Érdekességként említi, hogy a lányok férjhez menésüket követően többet nem vettek fel „bodrosabb” ruhákat , és sokáig „divatban volt” a kissé kényelmetlen, elől gombos, testhez simuló, a melleket erősen leszorító ujjas. Míg a lányok ünneplőben nem viseltek kötényt, addig az asszonyoknak a templomban is kötelező volt viselniük, és a fejüket kendővel bekötniük — hétköznap járhattak kendő nélkül, míg a lányok nem, ők csak a templomba mehettek hajadon fővel. Ami viszont csak Szatmár vidékére volt jellemző az a mára már szinte teljesen eltűnt guba — téli felsőnek a Tiszaháton fehér gubát viseltek, a Szamosháton pedig sötétebb, úgynevezett daru-gubát, míg a módosak ragyogó, fekete, göndör szőrű „fürtös” gubát hordtak. S mi is az a guba? A legegyszerűbb és legősibb szabású, eső, hó, szél, dermesztő téli hideg ellen védelmet nyújtó felső ruha, hasonló a subához, szűrhöz, bundához, ám elkészítés módjában és anyagában is nagyon különbözik ezektől. Egy szamosháti mondás szerint „A hideget a szűr szűri, a guba rekeszti, a bunda nem ereszti” — a gubaszövetből, gubapokrócból kiszabott felsőruha legalább térdig ért, és úgynevezett hortobágyi racka juh gyapjából készült. A gyapjút folyó vízben átmosták, megtépték, megfonták a tunyogmatolcsiak, s amikor összegyűlt egy lovasszekérre való gubavászon, elindultak Avasfelsőfaluba, hogy a Túr vizében megkállózzák.

 Szabó Kinga Mária