Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
Utoljára módositva: 2016-06-23 09:17:08

A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.

 

Muzsnay Árpád

— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.

— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.

— Milyen volt a gyerekkora?

— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahi Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.

Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.

— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.

— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…

— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?

— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.

— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?

A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak

— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.

— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?

— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.

— Miben látja a magyarság jövőjét?

— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.

Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.

 

Elek György

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
  • Nincs kapcsolodó cikk
APRÓHIRDETÉS
SZATMÁRI NAP

Helyfoglalás
Halálos iramban: Hobbs & Shaw
Ma, 14:35
Nyolc film után – melyek összesen csaknem 5 milliárd dolláros bevételt hoztak világviszonylatban – a sorozat most bemutatja az első spinoff filmjét, melyben Dwayne Johnson és Jason Statham tér vissza, mint Luke Hobbs és Deckard Shaw. Amióta a kigyúrt Hobbs, az amerikai Diplomata Biztonsági Szolgálat lojális ügynöke, és a törvényen kívüli Shaw, az egykori brit elit kommandós először összecsaptak 2015-ben a Halálos iramban 7-ben, a duó sorra osztogatta egymásnak a beszólásokat és a pofonokat, mik
Grand Mall, Iuliu Maniu utca 2

Helyfoglalás
Volt egyszer egy... Hollywood
Ma, 21:00
1969, Los Angeles. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült, munkanélküli színész (Leonardo DiCaprio) és jó barátja, kaszkadőre (Brad Pitt) együtt próbálnak boldogulni Hollywood kegyetlen világában. Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök és a nők is…. Nincs nagyobb esemény annál a filmes világban, mint amikor Tarantino re
Grand Mall, Iuliu Maniu utca 2
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
NINCS POLL
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2019. augusztus 18.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 2 ek. vaj, 1 fej vöröshagyma, 10 dkg liszt, 3 bögre tej, 15 dkg bacon, 25 dkg cheddar ...