Nálunk járt a nyelv igazmondó bűvésze

Kovács András Ferenc versműsora egyszerre tömörítette a költő eddigi életének legfontosabb meglátásait színházról, versről, önmaga groteszkbe hajló, teremtő kételyeiről, és tárta fel a ma és a tegnap kegyetlen valóságát, alig feloldható ellentmondásait.

Kevés olyan személyiséget mondhat magáénak Szatmárnémeti, mint a magyar nyelvterület egyik legjelentősebb költőjeként számon tartott, munkásságáért rangos díjakkal (a Román Írószövetség debütdíja, Déry Tibor-jutalom, A Romániai Írók Szövetségének díja, Poesis-díj, Füst Milán-díj, Artisjus-díj, Alföld-díj, Ady Endre-díj, József Attila-díj, Kortárs-díj, Tiszatáj-díj, Székelyföld-díj, a Szépírók Társaságának költészeti díja, Palládium-díj, Üveggolyó-díj, a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díja, Kossuth-díj stb.) kitüntetett Kovács András Ferenc. Hagyományokra épült, de a ma legfájdalmasabb titkai között is lélegzetállító biztonsággal mozgó költészetét tizen-valahány nyelvre lefordították ugyan, de szülőföldjén alig ismerik, szeretik — talán éppen azért a kegyetlenül pontos, telibe találó szókimondásért, amit groteszkbe csomagolva is éppen a leginkább érintetteknek nehéz lenyelni. Pedig talán életmentő orvosság, sok helyzetből egyedül kivezető út lehetne…

Teatrum mundi

Tényleg világok férnek el a cím mögött. A szülőváros és a szülők, a színház és a költészet eleve adott, sorsát meghatározó helyzetei. Tehetség és tudás áldása, átka, amely „kicsüng a létből, mint versből a sorvég”. Költői alteregók szájába adott rímek és az emberi kultúra legnagyobbjaival folytatott, de egyértelműen a ma vergődő emberének szóló képzelt párbeszédek. Évezredeken átívelő utalások, tanácsok — a máról, a mának. „Patyolat felhő, fekete felleg” jelképes játéka, amely láttán „Némul a férfi, hallgat az Isten/ Nézi, nem érti, nincs, ki segítsen”. A közelmúlt horrorja — „továris Dracula” Erdélyének keserves valósága után a látszólag számunkra is megnyílt(?) nagyvilág kilátástalansága. Válaszok helyett újabb és újabb kérdések, melyekre „Nem válaszol, csupán a puszta színház,/ Hová kérdezni s múlni visszatér/ Sok másik léttel teljes, tiszta tér”. Ugyanakkor elég a mindennapok banalitásai mögé pillantani, hogy itt is meglássa a dolgok fonákját: „S a színház is csupán tyúkszemmel vert igézet!” A kiábrándulás, a „már nem bírom tovább” életérzése annak láttán, hogy „Darál, darál a száj…/ De már a fő lakatlan — / Kiköltözött az Ész! Vagyont szerezni mén…”

Könyörtelen szavak

Mit tehet itt a látással, értelemmel megvert egyén azon kívül, hogy megmutat, kifiguráz, nevettet? Ha már „egyre megy már/ Mellény, reverenda/ Pufajka, farmer, pártfazon, divat!/ Nem mondja meg tán/ Senki, hogy ki vagy!” És „Korunk bűnében ki-ki vétlen:/ Zeng minibérben s Ninivében!”, vagy „Pörgettünk párthus módra blablát/ Míg tiprott rajtunk móc s arab láb” és „Hús alatt megpuhítva nyerget/ Bejártuk Witten- s Gutenberget/(…) Mert protokollból átvitt Kháron/ Több forradalmon s párttitkáron”. Vagy Fellininek hódolva vállalja a bohóc-öröklétet. Azét, aki „Csak hagyja majd, ha dúl s dühöng a zagyva posvány/ Hogy publikum vadult mocsokkal megdobáljon/ Minden bohócot egy nevettető világon”. Esetleg régen elporladt írók, költők, zeneszerzők „túl résen, szisszenésen/ tékozolt zenén” túl is valahol mégis élhetőbb sorsán tanulja meg, hogy „nem voltál(…)/Soha magadé —/ Senkié sem, Istené sem/ Mert az én nem én”. És „a versnek nincs teremtő nincse sem/ De nincstelennek mindensége van.”

És mégis…

A kiábrándulások, csalódások nevettetően keserves vallomásai után ennek a költészetnek mégis marad kapaszkodónak alkalmas, tovább adható hite. Kovács András Ferenc színházi ünnepekre írt költeményei megannyi megrázó vallomás erről. „Csodálatos, hogy létezünk(…) Külön világban forgó vándorok,/ Kik föl-

leszállunk, boldogan keringünk,/ Mint lüktető vér bódult végtagokban,/ Titokzatos, bizsergető örömmel/ Áramlunk szét meggémberedt korokban(…) Ha felmutatjuk megváltásra vágyón,/Sajátunkként lakván a sejthetőt”. Abban a világban, amely „Külön mindenség: más törvény, szabadság,/ Teljesség, szükség, lelki tét, varázslat,/ Mely emberré tesz…” Ahol „…amíg remény a rend/ Még játszhatunk… A többi néma csend.”

Akik ott voltak ezen a felolvasóesten, kivétel nélkül gazdagabbak lettek általa. Akik úgy vélték, számukra nem éri meg, magukra vessenek.

Ennél szebben magyarul nem fogalmazták meg a színház lényegét. És talán soha nem voltak még időszerűbbek ezek a verssorok, mint ennek az érdekektől harsogó, álságos és válságos kor szakadékai fölött évente sorompók nélkül hidat verni igyekvő, nemzetközi színházi fesztiválon.

Báthory Éva