Nálunk járt Hegedűs Lóránt

A Németi református templomban összesereglett hallgatóinak elmondta, mi késztette az Ady–trilógia (melynek második kötetét mutatta be most) megírására. Majd hagyta beszélni a költőt…

A templom padjaiban ülőket pedig úgy lenyűgözte a püspök karizmatikus személyiségének és az általa megidézett költőóriásnak időn és téren túli találkozásából született csoda, hogy jó másfél órán keresztül a szemüket sem tudták levenni róla. Valósággal itták szavait és mindazt, amivel a belőle sugárzó hit és akarat betöltötte a templomot.

Sipos Miklós lelkész bevezetője után — aki néhány szóban tisztázta az újabb Ady–tanulmánykötettel kapcsolatos tudnivalókat, a dedikált példányokhoz való hozzájutás lehetőségét és azt is elárulta: remélhetőleg a nemsokára elkészülő harmadik kötet is Szatmárnémetiben kerül bemutatásra — Hegedűs Lóránt vette át a szót. Egyelőre mint Isten szolgája, akit az Evangélium hívott, kötelezett el ennek a műnek — amelyhez tervei szerint még egy negyedik, az első háromban elmondottakat összegző kötet is tartozik majd — megírására. Mely szerint „az utolsó időkben a szeretet meghidegül”. Mi más ez, mint a napjainkban annyiszor emlegetett elidegenedés jelensége? Fogyatkozás az egyházhoz való tartozásban, az Istennel való kapcsolatban, valahogy olyanképpen, ahogy napfogyatkozáskor valami eltakarja a napot. Ezek azok az idők, amikor az átlagemberek többsége rémülten éli meg egyedül maradását, sokak között is kilátástalan, gyötrő magányát. De a szellem nagyjai az ilyen időszakokban sem tudták megtenni, hogy ne osszák meg másokkal, amit megérteniük adatott, ne szóljanak Istenről, hit–élményükről. Ady Endréről pedig köztudott: nemcsak 136 istenes versében, de egész életében Istennel tusakodott.

A teljes Ady

Nekilátott tehát, hogy lelkéből „a líra eszközeivel világokat teremtő kozmikus lángelme” 1048 versét kielemezve, a „summásan teljes Adyt” mutassa be, tegye érthetővé olvasói előtt kiküszöbölve az életművének tanulságain kívül maradás, illetve a „majdnem–megértés” veszélyeit. Beszélt — ezúttal élőszóban is — a költő „koncentrikus köreiről”, sorra véve szintetikus, istenes, kozmikus, szociális, nemzeti, illetve szerelmes, majd a halhatatlanságba távozó Ady líráját. Kitérve mindegyik témakör jellemzőire és ontva az állításait bizonyító költeményeket, sorról sorra értelmezve és a mi hétköznapjainkra alkalmazva azokat. Közben különös dolog történt: a sokadik költeménynél már nem egy 82 esztendős, súlyos betegségéből éppen hogy felépült ember szavalt a templom közepén. Egy ereje teljében lévő, középkorúnak mondható férfi mondta — pontosabban: egész testének minden ruganyos mozdulatával élte! — a belőle áradó verseket. Zengő hangja betöltötte a templomot, ő maga volt a megosztani kívánt tudás, hit, gondolat. Lángolt, lobogott, égetett vagy melegített, már rég befejezte, amikor hallgatói még mindig nem tudták kivonni magukat a hatása alól. Szavalt? Prédikált? Egyáltalán: ezen a szinten van–e még különbség a kettő között?

Lélektől lélekig ért minden szava, csodálatosan egyszerűen és érthetően közvetítve Ady életének megszenvedett igazságait még azok számára is, akik másként talán soha el nem olvasták volna ezeket a verseket. Sok száz oldalas tanulmányköteteket még kevésbé.

Báthory Éva