„Nem mondom, hogy már elértem…”

 A szatmárnémeti Református Gimnázium diákjai és tanárai, valamint a Batizi Református Egyházközség az 1956–os forradalomra, a batizi ifjakra és Szilágyi Domokosra emlékezett vasárnap.

Húsz éve már, hogy a szatmárnémeti Református Gimnázium tanulói, tanáraik kíséretében minden évben kimennek Batizra, ahol a református templomban tartandó istentiszteletet követően rövid zenés–irodalmi összeállítással emlékeznek meg a kuruc–labanc szabadságharc idején, 1672. szeptember 20–án elesett ifjakról. Ebben az évben az iskola X. A, B és C osztályai állítottak össze közös műsort. Ilonczai Zsombor iskolalelkész Pál apostolnak a Filippiekhez írt levelének 12–14. verseit választotta alapigéül. Minden embernek van célja — emelte ki a lelkipásztor —, sok mindent eltervezünk, hogy mit várunk a holnaptól, de van egy cél, ami minden emberben közös. Ez a cél nem érkezik meg önmagától, ezért a célért meg kell küzdeni, ez a cél nem más, mint Isten országa. Rég múlt eseményekre emlékezni gyűltünk össze — hangsúlyozta az igehirdető. — Emlékezünk a batizi ifjak hősiességére, az 1956–os forradalom hőseire, és azokra a hitvallóinkra, akik nem alkudtak meg sohasem. Az emlékezéskor le kell nyúlni a gyökerekhez, hiszen a gyökér az, amire ma építkezünk. A mai istentisztelet nemcsak arról szól, hogy van múltunk, hanem arról is, hogy van jövőnk. A jövő sokféleképpen tárul ki előttünk, de célt csak akkor érünk, ha mint a gyerek a szüleibe, mi is belekapaszkodunk a mi mennyei atyánkba, hogy biztonságban tudjuk érezni magunkat.

Forradalom volt

A templom mellett felállított Batizi András szobornál Póti Eduárd, a Református Gimnázium történelemtanára az 1956–os forradalom üzenetéről beszélt. A történelmet mindig a győztesek írják, a történelem a múltban megtörténtek halmaza. A magyar ember sokszor úgy érzi, hogy csak vértörténelme van, leggyakrabban veszteségeinkre emlékezünk. Az 1956–os forradalmat sokan nevezik felkelésnek, sokan lázadásnak, holott nem volt az más, mint forradalom. Akkor is, ha leverték, akkor is, ha megtorlások követték. Az 1956–os forradalom után már nem lehetett Magyarországon kemény kommunizmust építeni. Akkor az emberek nem demokráciát akartak, hanem változást, valami jobbat.

A Diákdombon

A hagyományos megemlékezésen Herczeg Csilla és Lovász Erzsébet tanárnők irányításával a Református Gimnázium tanulói zenés–irodalmi műsort mutattak be, válogatva a kuruckor nótáiból és irodalmából. Kereskényi Gábor beszédében kiemelte: „A kuruc–labanc összecsapások egyik mozzanata Batiz és Vasvári (ma Batizba olvadt település) valamint Szatmár közé eső síkon lefolyt csata. 1672–ben Az erdélyi bujdosók Teleki Mihályt (aki később Apafi Mihály fejedelem legbefolyásosabb tanácsosa lett) választották fővezérükké, első hadi próbálkozása azonban, a Szatmári vár ostroma szerencsétlenül végződött. A csata 1672. szeptember 20–án volt, a császári várőrség és a kurucuk között, akikhez csatlakoztak a szatmári gimnázium diákjai is. Az elesett katonák és köztük a diákok sírján emlékművet emeltek.”

Szilágyi Domokos

Szilágyi Domokos emléktáblája előtt Kereskényi Sándor irodalomtörténész az oktató és nevelő költőről beszélt. Szilágyi Domokos a nevelést az önnevelés terén akarta megvalósítani, ennek a gondolatnak és eszmeiségnek a folytatója kíván lenni az iskola Szilágyi Domokos Irodalmi Köre. A megemlékezésen verset mondott: Kánya Edina, Ary Dalma, Török Kinga és Sámi Zsuzsa.