Nemcsak a megye, az újság is 50 éves

1968. február 12., hétfő. Sajtótörténeti esemény Szatmárnémetiben. E napon gyűlt össze először az a közösség (a Bányavidéki Fáklya és a Dolgozó Nép tagjai), amely magját képezte annak a szerkesztőségnek, amely február 20-án elindította a Szatmári Hírlapot.

Románia 1968-as területi-adminisztratív átszervezése, a „megyésítés” után nem csak az új Szatmár megye jött létre, de megalakult a helyi napisajtó folytonosságaként a Szatmári Hírlap is, amelynek szerkesztőségi gárdáját a nagybányai Bányavidéki Fáklya napilap oda helyezett újságírói és a szatmárnémeti Dolgozó Nép hetente kétszer megjelenő városi lap munkatársai alkották. A megyei napilapok számára előírt gazdasági és politikai természetű anyagon túl maradandó értékei között kell hangsúlyozottan kiemelni a hétvégenként közölt Művelődés, illetve Irodalom – Művészet oldalt, amely a hivatásos művészeti élet és a műkedvelő mozgalom fórumaként nyújtott képet a megye kulturális életéről. Nem mellékesen a Szatmári Hírlap hasábjain mindig kiemelt figyelmet kapott a romániai magyar irodalmi művek méltatása, népszerűsítése és a népművészet — Szabó Sándor kezdeményezésére havonta jelent meg a Néphagyományok című tematikus összeállítás, amelyben Petkes József képzőművész másfél évtizeden át közölte a népművészet, a népi mesterségek tárgyi emlékeit megörökítő rajzait, Szabó Sándorral közös és különálló írásait; Báder Tibor nagykárolyi múzeumigazgató Szatmári arcok címmel a város és a megye története, szellemi élete jeles személyiségeinek állított emléket, Paulovics László Városunk, Szatmár témájú rajzai pedig a megyeszékhely építészeti örökségét illusztrálták. Emellett 1970 májusától 1984-ig (17 alkalommal) megjelent a Forrás című időszakos melléklete is, amelynek oldalain többek között Gellért Sándor, Fényi István, Irinyi Kiss Ferenc versei, Panek Zoltán, Gúzs Imre novellái, fiatal alkotók írásai, színház- és zenetörténeti tanulmányok, a Megyei Kislexikon irodalomtörténeti szócikkei, képzőművészeti, valamint népköltészeti és néprajzi tárgyú tanulmányok, cikkek, történelmi és műemlékvédelmi írások nyújtottak valós és maradandó szellemi értékeket. Kuriózumként pedig meg kell említeni az 1975–1983 között megjelentetett Közlekedési Híradó című röplapot is. A Szatmári Hírlap utolsó lapszáma — ezzel a megnevezéssel — 1989. december 22-én jelent meg, december 23. és 31. között Szabad Szatmári Hírlap szerepelt a fejlécen, majd 1990. január elejétől új évfolyamszámozással és új megnevezéssel, mint Szatmári Friss Újság kerül mindennap az olvasók elé.

A múltat lapozva

De milyen is volt az új Szatmár megye új napilapja? A könyvtár által őrzött, összefűzött példányokat kézbe véve elsőként a mainál jóval terjedelmesebb mérete lep meg — „paravánja” mögött két ember is kényelmesen elfért, s a négy oldalból egy már akkor is teljes egészében a sportnak volt szentelve. A második meglepetés, hogy hiába forgatom a legelső, 1968. február 20-i lapszám oldalait, nem találok semmiféle — ma már szinte elengedhetetlen — „bemutatkozást” vagy „beköszönést”, olvasóüdvözlést (ha csak Csíky András, a szatmári Állami Színház igazgatójának kultúráról és felemelkedésről szóló, vagy épp Iosif Uglar, az RKP Szatmár megyei bizottsága első titkárának a fejlődés új távlatait taglaló sorait nem számítom annak), viszont annál több, a város és az új megye, de legfőképp az emberek mindennapi életéről szóló rövidebb-hosszabb írásokat. Az első hónapok fő témája természetesen (a kötelező pártideológiai anyagokon túl) a megyésítés volt, részletesen bemutatva az új Szatmár megyét, annak városait (Nagykároly és Avasfelsőfalu mellett az új várost, Tasnádot) és az 54 községet (amelyek átlagosan 4693 lakossal rendelkeztek).

A meglepetések sora pedig folytatódik a fél évszázaddal későbbi olvasó számára — kezdve a vasárnapi lapszámok (igen, az akkor hatnapos munkahét eredményeként vasárnap is megjelent az újság) gazdag és nívós kulturális összeállításaitól a jegyzetek, tárcák sokaságán és a folytatásos regényen át a fényképek csekély számáig. Manapság a legrövidebb hír is szinte elképzelhetetlen fénykép vagy illusztráció nélkül, ötven évvel ezelőtt alig két-három fotó kapott helyet az újság hasábjain, de ez nem is volt annyira „rossz”, mint amennyire első pillanatban tűnik, hiszen így az újságírónak jóval több lehetősége volt szavaival „láttatni” a dolgokat, az olvasó fantáziája pedig nem volt az elkényelmesedésig kiszolgálva. S ha már fényképek: nosztalgikusan elmosolyogtató a Városszépítési híradó cikk mellé illesztett fotó aláírása „Épül a mikrorajonban Szatmár második tízemeletes toronyblokkja” — csak így, egyszerűen „a mikrorajonban”, számozás nélkül, hiszen akkor még csak az az egy, épülőfélben lévő lakótelepe volt a városnak. De ugyanilyen bájosan régimódi a korabeli reklám is, amely a mosógéppel való mosás előnyeire (és természetesen az Albalux mosógép részletfizetéses vásárlására) biztatja a '60–70-es évek nem, nem háziasszonyait, hanem dolgozó nőit; valamint a napi műsorajánló, amelyben a mozi, a színház és a rádió programját ismertették — televízió még csak olyan kevés háztartásban volt, hogy fölösleges lett volna a tévéműsorral elvenni a helyet egyéb, sokkal fontosabb információktól.

S persze a fél évszázaddal ezelőtti lapszámokat „mazsolázva” számtalan örökzöld téma köszön vissza — vagyis inkább előre —, kezdve a „Szervezetlen parkírozástól” (amelyben a Libertăţii tér hivatalos parkírozóhelyét vasárnap is ellepő személy- és tehergépkocsik hosszú sora ellen emeli fel szavát a cikkíró — abban a korban, amikor a Sugárút közepén még virággruppok terpeszkedtek sávelválasztók gyanánt), a bélteki fürdő felújításának szükségességén („Éppen ideje volna felfigyelni a fürdő elhanyagolt állapotára; ha így megy tovább, néhány év s minden tönkremegy” — fakadtak ki a korabeli bélteki riportalanyok) és a szakemberhiányon át („Hová tűnt el 600 esztergályos az Unióból?”) a sajtóterjesztési villámankétig, amelyben a szerkesztőségi tagok a rotációs géptől az olvasóig vezetik végig az újság útját, összegyűjtve a javaslatokat is, és nem értve: miért nem lehet újságot árulni Szatmáron a könyvüzletekben, falatozókban, kávézókban, nagyobb fodrász- és borbélyműhelyekben?

 A Szatmári Hírlap gárdája

Az egykori újságírók és munkatársak zöme már az égi szerkesztőségben írja cikkeit, s valószínűleg sem ők, sem az élők nem várnak semmiféle névsorolvasást, de egy fél évszázados visszapillantó nem lenne és nem is lehet teljes nélkülük. 1968. február 12-én a Bányavidéki Fáklyától érkezett András Sándor, Dézsi Géza, Gencz György, Marculi Vasile, Máriás József, Rencz Gizella, Schuller Mária, Szteklács László, Varga Mihály, valamint Szarka Márton fotóriporter; a Dolgozó Néptől pedig Csiszár László, Gyapjas Margit, Kilyén János, Lapka Tibor, Panek József, Szolomájer Mihály, Varga Aranka. A megjelenést követő hónapokban, években lett a szerkesztőség tagja Ágopcsa Marianna, Balogh Árpád, Bencze Csaba Attila, Boros Ernő, Csomai Miklós, Darida György, Darnai Sándor, Gúzs Imre, Hudy Gitta, Hudy László, Kádas József, Kiss Ferenc, Kiss József, Kőmíves Balázs, Krilek Sándor, Mandula Tibor, Paizs Tibor, Sróth Ödön, Szabó Sándor, Szolomájer Sándor, Veres István, valamint Iancu Gheorghe és Nagy András fotóriporter. A Szatmári Hírlap első főszerkesztője 1974-ig Szteklács László volt, helyettese András Sándor; majd 1974 áprilisától 1979 októberéig Máriás József látta el a tisztséget, helyettese pedig Szteklács László volt. 1979-ben Varga Arankát nevezték ki főszerkesztőnek, s 1984 decemberéig volt az, helyettese pedig Máriás József (utóbbi 1986 tavaszáig); majd 1986–1989 decembere között Stahl István volt a főszerkesztő, helyettese Ágopcsa Marianna.

Szabó Kinga Mária