Nézze el nekem, ha találkozunk!

Minden bizonnyal találkozott már olyan emberrel, aki egész egyszerűen balfácán. Nem, nem rosszindulatúan, inkább bohókásan, önmagára veszélyesen. Ne tudassa mindenkivel, de el kell mondanom: ilyen ember vagyok én is.

Talán ma reggel is éppen szembetalálkoztunk az utcán, és bár szívem szerint örömmel üdvözöltem volna, ehelyett pont lehajoltam bekötni a cipőfűzőmet. De azt se tudtam rendes emberhez méltón megtenni, hiszen túl hevesen rántottam a zsinóron, így az elszakadt. Dühömet persze — akár az óvodában — most se tudom leplezni, ezért hangosan fújok egyet, sőt, morgok valamit a bajszom alatt.

Mindebből ön mindössze annyit vehet észre, hogy közeledésünk alkalmával lehajoltam, úgy tettem, mintha nem venném észre, és a sebtében odamondott köszönését sem fogadtam, mi több, „a francba” morgolódással viszonoztam.

No, ilyen ember a balfácán — hétköznapi dolgaiban kísérője a pech. Olykor olyannyira, hogy bunkónak tűnik. Pedig mi igazán kedves emberek vagyunk. A lépcsőn is csak azért tartjuk fel azt az amúgy igen csinos hölgyet, mert udvariasak akarunk lenni. Előbb balra, majd jobbra igyekszünk állni, hát tehetünk mi arról, hogy pont arra, amerről ő is éppen kikerülni igyekszik bennünket? Mivel nem először fordul ez elő velünk, izgulunk picit. Elvörösödünk kissé, és bambán is vigyorodunk hozzá. Végül csak megoldódik a helyzet, és a hölgy félretessékel, igazi amazonként jelzi, mely irányból kíván továbbhaladni. Utánanézünk, de nem a látványban akarunk gyönyörködni — pedig lenne miben! —, hanem hálánkat kifejezni annak okán, hogy ezt az alapesetben nem túl bonyolult helyzetet, hogy hogyan férjünk el a lépcsőn egymás mellett, végül csak sikerül megoldani. Mármint neki megoldania…

No, a balfácán ekkor veszi észre, hogy pont ott van a neje régi kolleginája. Rögvest kapcsol, hogy akár félreérthető az előző szituáció, akár úgy tűnhetett, hogy a csinos hölggyel kívánt így flörtbe keveredni. Mintegy kötekedett vele, ezzel kívánta kifejezni a tetszését. Ezt a gondolatsort a balfácán végig sem futja, és már cselekszik is. No de hogyan? Hát nem odamegy az ügyefogyottja — igen, sajnos továbbra is én vagyok —, és szabadkozik. A kolleginának, aki hirtelenjében meg se ismeri, hiszen bő éve már a gyerekét neveli főállásban. Én meg odaállok elé, és mondom, hogy nem, nem az amúgy igen csinos hölgyeményt néztem, nem próbáltam vele szóba elegyedni, és egész egyszerűen félreérthető a helyzet. A nejem kolleginája csak néz értetlenül, hiszen ő éppen egész mást nézett, és egyébként is összevissza hadarok, utalgatok — nem lehet érteni, mit akarok tőle. Siet, ezt közli velem, és ott hagy. Faképnél!

Nem, én nem hagyom magamat. No, azért annyi eszem már nekem is van, hogy nem megyek utána, hanem megelőzendő a bajt otthon mindent elmondok. Sőt, nem majd otthon mondom el, hanem rögtön telefonálok. Hogy a kiválónak méltán nevezhető ötleten felbuzdulva olyan sebességgel rántom elő a marokbeszélőt, hogy az kiesik a kezemből, azon már nem csodálkozom. A tok megvédi, azt a kevés pocsolyát meg igazán le lehet törölni a nadrág szárába. Picit foltos lesz a sártól a pantalló, de hát mindennap olyan — ugyan kinek tűnne fel? No, telefonálok is, és mondom, sorolom a történetet. A hangból kiérzem az elnéző mosolyt, és még jól is esik a felsóhajtás is, miszerint „ugye, azért nem sokat zaklattad Ellát?” És ügyes kisfiú módjára megígérem, hogy legalább fél órán keresztül nem fogom felhívni hasonló viszontagság miatt.

Ő megértő — vagy egész egyszerűen hozzám szokott. Néha fel-felsóhajt, hogy a balfácánnal nehéz ugyan a mindennap, de legalább sokat lehet kacagni. (Mármint rajtam.) Nézze el Ön is nekem, kérem, ha találkozunk a mindennapokban.

Megyeri Tamás Róbert