Nyugdíjba vonult Veres István újságíró, lapszerkesztő

Veres István több lapnál dolgozott, az 1989-es változások után részt vett az RMDSZ megalakításában, valamint a Friss Újság, majd a Szatmári Friss Újság létrehozásában, hosszú ideig volt a lap főszerkesztője. Életéről és munkásságáról kérdeztük.

— A neved jól ismert Szatmár megyében, bár Székelyföldön születtél, ma már szatmárinak vallod magad. Hogyan kezdődött a pályád?

— A háromszéki Uzon községben születtem 1950 július 24-én, a tavaszi árpa aratásakor, négyen voltunk gyerekek a családban. Ott gyermekeskedtem, jártam iskolába. Gyermekkorom legemlékezetesebb össztársadalmi eseménye a kollektivizálás volt a maga traumáival, amelyre jól emlékszem, hisz 12 éves voltam. Az én korosztályom volt az első, amely 8 osztályos általános iskolát végzett. Az általános iskola után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium bentlakásos tanulója lettem. A középiskolai évek alatt kerültem első kapcsolatba a sajtóval, ugyanis a Gyökerek című, mindössze 5-6 gépelt példányban megjelenő, de a könyvtárban hozzáférhető iskolai lap egyik szerkesztője voltam. Noha kemény reál osztályba jártam, érdeklődésem a humán tárgyak felé irányult, így aztán 1969-ben a kolozsvári egyetem német-magyar szakára felvételiztem s ezen szakokból kaptam diplomát 1973-ban. Az egyetemi évek alatt barátaimmal (pl. Markó Béla, Szávai Géza s mások) együtt tagja voltam a Gaál Gábor irodalmi körnek, s néhány cikket, fordítást közöltem kolozsvári újságokban.

— Hogyan kerültél kapcsolatba az újságírással? Hogyan kerültél Szatmárra?

— A lapcsinálásba komolyabban 1972 nyarán nyertem betekintést, amikor nyári gyakorlatra a Brassói Lapokhoz kerültem. Úgy volt, hogy ha végzek, oda megyek dolgozni. Ez azonban nem sikerült, mivel 1973-ban az újságok nem vehettek fel új embereket, közben megnősültem, így 1973-ban a tanügyminisztérium kinevezett tanárnak Halmiba, a feleségem szülőfalujába. A brassói főszerkesztő ígérte, hogy egy év múlva felvesz, amit be is tartott volna, csakhogy időközben megszületett az első lányunk, s nem akartam a családot itt hagyni, s nem mentem el Brassóba.

— Halmiban mivel foglalkoztál?

— Halmiban oktatgattam a gyerekeket német és magyar nyelvre, illetve irodalomra, nem sok sikerrel, mert nem nagyon volt pedagógiai érzékem, főleg az egész kicsi gyerekek németre tanításához. Közben felkerestem a Szatmári Hírlap szerkesztőségét, és közölni kezdtem különböző cikkeket, főként könyvismertetőket. Megbízást kaptam a Kriterion Könyvkiadótól egy hazai német szerző, Adolf Meschendörfer egyik kisregényének a lefordítására. Ez lett, ha úgy tetszik, az első kötetem. Azt hiszem, a szülőfalu, a Mikó és a kolozsvári évek szelleme okán, valahogy mindig a közösség, a mi erdélyi közösségünk érdekében próbáltam munkálkodni, ezért fordításköteteim is javarészt hazai szász és sváb írók munkái.

— Az újságírást mikor kezdted?

— 1977-ben Máriás József akkori főszerkesztő felvett a Szatmári Hírlaphoz hírlapírónak. Itt dolgoztam 1988-ig. Közben volt egy kezdeményezésem: Jelen címmel ifjúsági oldalt indítottam és szerkesztettem a lapon belül, s valamikor ugyanebben a periódusban másokkal együtt beindítottuk az Ady Endre nevét viselő irodalmi kört a városi művelődési házban, és részt vettem amolyan háttéremberként, de a sajtómegszólalás lehetőségét kihasználva, az első szatmári táncház beindításában is. Időközben egy évet Bukarestben töltöttem, a Stefan Gheorghiu pártakadémia újságírás karán egyetem utáni képzésben vettem részt, ami szakmailag gyarapodást jelentett, hiszen bejártam a bukaresti szerkesztőségekbe, kiadókhoz, rengeteget jártam pl. színházba is. 1988 végén átnyergeltem a bukaresti Előréhez szatmári tudósítói minőségben. Azt hiszem, szakmai szempontból ez volt a legsötétebb korszaka újságírói pályámnak. Nem csak hogy megrendelésre kellett írni, hanem az elküldött cikkeket átdolgozták, a keménynél is keményebb vonalas, hazug propagandaanyagokká gyúrtak át mindent — a nevem alatt. Nem vagyok büszke arra az időszakra.

— Aztán jött 1989...

— A Szatmári Hírlap szerkesztősége megválasztott főszerkesztőnek. Meglehetősen mozgalmas idők következtek mind a közösség, mind a lap életében. Új lapot nyitottunk mind az életünkben, mind az újság működésében. Megírtam már a Szatmári Friss Újság jubileumi évkönyvében, hogy miként történt a lap nevének megváltoztatása, így erre most nem térnék ki. Az elkövetkező években rengeteg munka, tanulás, tapasztalatszerzés nyomán alakult ki a lapnak az a formája, amelyet a mai olvasó ismer. Kemény, eseményekben gazdag, de eredményesnek mondható erőfeszítések voltak ezek, amelyeket természetesen nem magamban, hanem egy kialakult csapattal együtt vittünk véghez.

— Pályádnak egyik lényeges mozzanata, hogy részt vettél az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének a megalakításában. Ez mennyire volt fontos számodra?

— Említettem, hogy a közösségért való munkálkodás igénye elég erős volt bennem mindig, valószínűleg ez vitt azok közé az emberek közé, illetve hát mindig is közéjük valónak tudtam magam, akikkel együtt 1989 végén megalapítottuk az RMDSZ helyi szervezetét. Azokról az eseményekről nemrégiben itt is bemutattak egy Kolozsváron megjelent kötetet. Abban a részleteket tekintve van néhány pontatlanság. Itt most mindenek előtt kiemelném a Muzsnay Árpád szerepét a szervező munkában. Magam a sajtóval való kapcsolattartást vállaltam, ami többek közt abban állt, hogy magam írtam meg az alakuló szervezet első programját, vagy inkább kiáltványát, amit aztán a színházban tartott alakuló ülésen felolvastak, a jelenlevők pedig hatalmas tetszésnyilvánítással fogadtak. Én írtam a lapba az alakuló gyűlés összehívását hírül adó közleményt, s még egy másik program-jellegű írást is, amelyet az egyik újfőtéri népgyűlésen olvasott fel Czintos József színész. Hogy a frissen megalakult RMDSZ-ben nem vállaltam komolyabb szerepet (pl. képviselő-jelöltséget), annak az az oka, hogy Parászka Miklós színigazgató tanácsát megfogadva, első számú kötelességemnek az újság megújítását, napi megjelenésének biztosítását tekintettem, hiszen az iskolák és a színház mellett ez volt az egyik legfontosabb kisebbségi intézményünk, fórumunk. És én ennek átéreztem a felelősségét. (Később, 1996-tól, felkérésre, megyei tanácsos lettem az RMDSZ színeiben, s hosszabb-rövidebb szünetekkel ma is az vagyok, de ez a tisztség nem vonta el az erőmet s az időmet a vállalt feladatoktól.)

Egy országos szervezet alapításában is részt vettem 1990-ben, ez pedig a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Néhány éve megkaptam ennek a szervezetnek a Nívódíját.

— Később egy új magyar lap alapításában is részt vettél. Erre miért volt szükség?

— 2005-ben új kihívásnak tekintettem az új magyar napilap, a Szatmári Magyar Hírlap létrehozását, s elvállaltam annak főszerkesztői posztját. Nem konkurenciája akart lenni ez a lap a Szatmári Friss Újságnak, hanem egy kicsit másabb, talán földhözkötöttebben szatmári. Az elején tényleg kihívás volt rendbe rázni a fiatal gárdát, ami egy-másfél év után sikerült is, s a végére egészen olvasható újságot csináltunk belőle. Kár, hogy megszűnt. Ebben az időszakban sikerült a lap kulturális mellékletét már-már egy önálló folyóirat szintjére emelni Szamos címmel. Tíz évfolyamot ért meg, jó lenne, ha lenne folytatása, mert Szatmár megyének nincs egy művelődési-irodalmi lapja. Ugyancsak ebben az időben indult útjára a Hírlap-könyvek sorozat, amelynek keretében 21 szatmári szerző kötete látott napvilágot. E könyvek megjelenését magam menedzseltem. 2010-ig, 60 éves koromig voltam a Hírlap főszerkesztője, amikor már szívesen adtam át a stafétát fiatalabb kollégáknak. Sőt, 2012-ben, többek biztatására is, megpályáztam a Szatmár Megyei Könyvtár kölcsönrészlegének vezetésére kiírt pályázatot, s azóta ott dolgozom/dolgoztam. Magam összesen hét könyvet publikáltam, ebből hat német nyelvből való fordítás, egy pedig publicisztikákat tartalmaz, ez volt a Hírlap-könyvek első darabja.

Amikor az újságírói pályát elkezdtem, én voltam a legfiatalabb szatmári újságíró, de már 2005-ben konstatáltam, hogy én vagyok a legidősebb aktív szerkesztő a pályán. S azóta is eltelt már 10 év.

Elek György