Okító

Az orvoslás tudománya abban áll, hogy leköti a beteg figyelmét, amíg a természet meggyógyítja a betegséget (Voltaire). Még ez a kételyteli bölcselet sem tagadja, hogy hasznos elmenni az orvoshoz, ha bajunk van. Aki ezt hanyagolja, azt a mafla strucchoz hasonlíthatják, amely baj esetén a homokba dugja a fejét. Még aki nem érez bajt, az is gondoljon néha az orvosra, mert: az orvostudomány már olyan szédítő lépéseket tett, hogy gyakorlatilag nem találni egészséges embert (A. Huxley). A doktorhoz azonban nem megyünk csak úgy ni, okos ember készül rá testileg-lelkileg. Mindenütt dívik már az időpontkérés, ezzel kell hát kezdeni, személyesen, telefonon, helyenként már interneten is. Ha ez megvan, készülődni kezdhetünk. Tudatunk rejtett képernyőjén többször is lejátsszuk az orvossal való találkozást, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy ő is csak egy ember, és nem isten, nincs tehát miért stresszelni, talán csak azért lehet izgulni egy kicsit, hogy vajon mi fog kisülni a „vallatáson”. Akár gyónás előtt a bűnöket, pontosan végig kell gondolni a bajokat és panaszokat, súlyuk szerint sorba rakva, akár le is lehet írni őket egy darabka papírra. Fontos, hogy a tünetek milyen gyakoriak, mihez kapcsolódnak (evés, ivás, mozgás, testhelyzet, időjárás, idegeskedés stb.) és milyen régiek. Tudni kell a családban előforduló bajokat is, mint a cukorbaj, TBC, daganatok, szív- és érrendszeri bajok, valamint a személyesen már átélt betegségeket és műtéteket. Hasznos ismerni a testsúlyt és a magasságot is. Az esetleges munkahelyi ártalmak is fontosak, ilyenek pl. a vegyszerek, a hő- és fagyhatások, a rossz testhelyzet, a stresszek, a zaklatások, a rendetlen étkezés és még sok minden más. Ha kételyek gyötörnek vagy megválaszolatlan kérdéseink vannak, írjuk le azokat is a kis cédulánkra. Mindezek szóba jöhetnek a rendelőben, mikor is a doktor csak két dolgot nem szeret, éspedig ha valakiből harapófogóval kell a szavakat kihúzni, vagy ha valaki szóáradatával lesöpri a fehér köpenyest a pályáról. A színesen panaszkodó beteg írói téma is, ez ügyben M. Twain úgy vélekedett, hogy egészséges az olyan ember, akinek mindig valahol máshol fáj. Elő kell készíteni a bajunkkal kapcsolatos iratokat és eredményeket is, de ne vigyük magunkkal a család teljes egészségügyi irattárát. Tegyük az okiratokat vékony műanyagtartóba, a zsebből, táskából előkotortak nehezebben böngészhetőek. A jelenleg használt szereket is vigyük magunkkal vagy jegyezzük le őket, a vizsgálat reggelén azonban csak a legfontosabbakat vegyük be egykortynyi vízzel. A vizsgálatra testileg is készülni kell. A körmeink alatt, a füljáratokban és a fülek mögött, a köldökünk útvesztőiben lomtalanítsunk, testünket mossuk le, csak a szájüreg maradjon érintetlen, semmit ne fogyasszunk, fogat se mossunk egy esetleges nyelv- vagy torokpróba érdekében. Az illatszereket mellőzzük, az egészséges testszag vagy annak a változásai támpontot adhatnak a kórismézéshez, a doktorok pedig már úgyis megszokták, hogy nem finnyáskodhatnak. Az orvosi rendelő nem színház (na jó, egy kicsit az), ne jelenjünk meg hát teljes díszben és körömcipőben, célszerű ruházat a helyes a vetkőző-öltöző jelenetekhez. Szűk ruhaujjal nem lehet vérnyomást se mérni, vagy cicanadrágban a visszeret megnézni. Jó, ha a húgyhólyagunk nincs kiürítve, mert sor kerülhet laborra is, de egy esetleges hasi ultrahangvizsgálat is csak így lehet teljes. A vizsgálatra elég az időpont előtt tíz perccel ott lenni, fölösleges és káros is lehet a hosszas nézelődés és ácsorgás. Ha pedig már bebocsátást nyertünk a rendelőbe, a doktor kérdésére, hogy mi a baj, a sok száz lehetséges válasz közül csak azt az egyet ne válasszuk, mely így szól: „Maga kell tudja, maga a doktor!” Új jelenség, főleg fiataloknál, hogy vizsgálat előtt tüzetesen áttanulmányozzák valós vagy vélt bajaikat az interneten, a rendelőben aztán, mint géppuskatüzet, a doktorra ürítik tudásuk tárát, így jelezve tájékozottságukat. Fölöttébb nemes tulajdonságok a kíváncsiság, a tudásszomj és a tájékozottság, de ebben a formában nem mindig hasznosak. Nem beszélve arról, hogy a neten, a Wikipédiában pl. bárki felteheti a maga változatát, még ha nem is szakember. Fontos még arról is szólni, hogy mindig a beteg kell elmondja a baját és nem a kísérője (a feleségek a fő belebeszélők), egy szenvedő ember nézése, arckifejezése, testtartása, viselkedése, hangja, hanglejtése, beszédszövése, figyelme nagyon fontos adatokat közöl az erre figyelő vizsgálóval. Testileg vagy szellemileg sérült beteggel jó, ha olyan kísérő jön, aki fizikailag is képes segíteni, öltözésnél, ágyra fekvésnél és egyáltalán. Megjegyzendő, hogy a doktorok nagyra értékelik a panaszmentesen, egészségfelmérésre (nem túl gyakran!) jelentkezőket, pláne, ahol a családban örökletes bajok vannak vagy nagyok a betegségkockázati tényezők. Az ilyen embereknek a száma mércéje a civilizáltsági szintnek is (egy vietnami közmondás különben úgy szól, hogy: menj csak orvoshoz, betegség majd csak akad!). Vannak persze gyakorlott, tapasztalt orvoshoz járók is, akik csak fölényesen mosolyognak e sorokon, de másoknak talán a hasznára lehet. Kétségtelen, hogy aki testileg-lelkileg felkészülve jár utána bajainak, betegségeinek, az eredményesebb is lesz, pláne, ha olyan doktorral hozza össze a sors, aki értékelni tudja az ez irányú erőfeszítéseket, és barátságos, kiegyensúlyozott, bizalomgerjesztő, türelmes viselkedésével maga is hozzájárul, szakmai tudásán is túl, a felmerült bajok megoldásához. Keressük reménykedve az ilyen gyógyászokat! Na igen, és még valami! Elgondolkodtató és talán meg is szívlelendő P. G. Cesbron filozofikus tanácsa, éspedig: „ha már nem változik a betegséged, legfőbb ideje orvost váltanod!”

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós