Önkéntesként Madagaszkáron: Hétköznapok Antsirabe-ban (hatodik rész)

(2012. október 19.)

Az erős afrikai nap korán nyugszik és korán kel Madagaszkáron. Hamar átveszem a ritmusát. Legkésőbb fél hatkor már fent vagyok, és ha mégis tovább szeretnék aludni, vendéglátóim hétéves kislánya gondoskodik róla, hogy ne lustálkodjam sokáig, és már reggel hatkor kopogtat és ébreszt. A gyerekek korán kelnek és korán indulnak iskolába. Míg a család rizset reggelizik, mint minden igazi madagaszkári, nekem „franciásabb” reggeli jut péksüteményekből, teából, kakaóból összeállítva.

Lassan én is indulok az iskolába, mivel a város végén lakom, időben el kell indulnom, viszont több közlekedési eszközt is választhatok, hangulatomnak megfelelően. Ha a család biciklijét lusta vagyok igénybe venni, ott a pousse-pousse, 2-300 métert sétálva már találok is egy arra tévedt riksát, amelyik szívesen el is vinne, remélve, hogy a fehér lánytól dupla árat tud kicsikarni. Nem adom magam könnyen, és keményen alkudozom, míg eljutunk a megfelelő árig, ami valószínűleg még így is magasabb, mint amit egy idevalósi fizetne. Ha ez megvan, riksáról csodálhatom a reggeli életét élő várost, mialatt a járókelők engem csodálnak, és utánam kiáltoznak: „Bonjour”, „ça va”, „je t’aime”.  Ha pedig nem a riksa, ott a busz, leintem az utcán, és már indulhatunk is, miután kifizettem a körülbelül 30 forintnak megfelelő buszjegy árát.

Tevékenységek a diákokkal, találkozók a tanárokkal, és már el is telik a délelőtt. 12 és 2 között ebédszünet van minden iskolában és hivatalban, az üzletek nagy többségében is. Az utcák kihalnak, mindenki hazasiet ebédelni,  én pedig elindulok magam is ebédelni és sétálni egyet a központban. Annak ellenére, hogy ebédidő van, az éttermek nagy része üres, itt mindenki otthon ebédel általában, 2 óra bőven elég, hogy hazasiessenek és időben visszaérjenek iskolába, irodába. Ha a városban ebédelek, több érdeklődő is akad, aki a vendéglő előtt várva vagy drágaköveket akar eladni nekem, vagy gyöngyöket, vagy arra akar rávenni, hogy riksáján menjek vissza dolgozni. Én viszont élvezek sétálni a városban, egyedül a rekkenő hőség tart vissza attól, hogy órákat lézengjek az utcákon.

Délután kettő körül a város utcái ismét megelevenednek, mindenki siet vissza tanulni, dolgozni. Én is visszaérkezem az iskolába, ahol még pár órán keresztül mutogatjuk az internet csodáit az arra kíváncsi gyerkőcöknek. Öt óra után már indulás haza, busz, pousse-pousse vagy bicikli, a lényeg, hogy hat óra körül hazaérjek, mert hat után már sötét van, és nincs utcai világítás. Estére már rendesen belep a madagaszkári vörös por, és 3-4 hét után már ki se tudom azt mosni sok ruhámból.

Vacsora a családdal, játék a gyerekekkel, készülődés a másnapi tevékenységekre, és az élmények jegyzetelése. Az este hamar telik. Ha kimozdulni van kedvem, elég sok fejtörést okoz, hogyan is csináljam. A város messze, koromsötét, taxit nagy nehezen lehet csak találni, akkor is hatalmas összegeket akarnak kisajtolni egy fehér emberből. Nagy segítség, ha akad olyan helyi, aki eljön értem, majd hazahoz, vagy legalábbis taxit hív, és lealkudja az árat. Az esti kiruccanások ezért ritkák és rövidek, élményből azonban napközben is jut elég.

Magyar gulyás zebuhúsból

(2012. október 21.)

Magyar gulyást főzni Madagaszkáron a családnak, amelyik vendégül lát, izgalmas feladat. Először is be kell szerezni a hozzávalókat. Krumplit nem nehéz találnom itt sem, marhahús helyett pedig ott a zebuhús. Sokban maga az élő állat sem különbözik az otthoni marhától, biológiában nálam jobban jártasak tudnák igazán megmondani, mennyire rokon a marha és a zebu.  Bár húst már többször is ettem Madagaszkáron, mikor magamnak kell megvennem a húst, elbizonytalanodom. Bár kapni minden utcasarkon, nem egykönnyen veszem rá magam, hogy vásároljak.

A fabódék asztalán, oldalán nagy rakásokban áll mindenféle állati testrész, csirkék és zebufejek is lógnak itt-ott. A húsárusok időtöltése, mikor épp nincs kliens, hogy a legyek tucatját kergessék el a húsokról. Így is elég szép számmal telepednek le a napon száradó darabokra. A helyiek tanácsát megfogadva korán megyek húst venni, így légymentes, szép darab zebuhússal mehetek haza. A gulyáshoz elengedhetetlen piros őrölt paprika viszont már lehetetlen feladat elé állít. Még az európai import áruk sokaságát felsorakoztató szupermarketben sem találok ilyesmit, de nem térek haza üres kézzel, megteszi valami piros színű, paprikához hasonlító por is.

Míg a család 5 éves lánya egyik oldalról, a 7 éves pedig a másik oldalról csüng rajtam, elkészülök a gulyással is. 7 éves profi fotós kis barátnőm minden hozzávalót meg is örökít. Madagaszkáron persze még a magyar gulyást sem lehet rizs nélkül enni, én azonban megmaradok a rizs nélküli változatnál. Franciául mindenki dicséri a főztömet, a kritikát malagasyul pedig úgysem értem, de az étel mind elfogy. (folytatás következik)