Önkéntesként Madagaszkáron: Pálmafák és kalózok (tizedik, befejező rész)
(2012. december 9.)
Bár már lassan a madagaszkári karácsonyi ajándékokat csomagolom, nem mehetek el a szigetről anélkül, hogy nem látogatok el az Indiai-óceán partjára. Elengedhetetlen látnom a tengert, még ha Madagaszkár nem is mondható éppen kis szigetnek. A legjobb úti cél pedig Ile Sainte Marie, mely a fővárosból fél nap alatt elérhető.
Hosszú út vezet a tengerparti paradicsomba. A busz Toamasináig, a legfontosabb madagaszkári kikötőig a legnagyobb jóindulattal sem mondható kényelmesnek, és a majdnem 10 órás éjszakai buszozás után még csak az út felénél járunk. Toamasinából festői tájakon vezet utunk ugyancsak busszal kicsit északabbra, végig a part mentén. Itt-ott felbukkan az óceán a pálmafák levelei között. A felföldi vörös téglaházak után itt már mindenhol fából épített viskók állnak az út mentén, lakói gyümölcsöt, halat kínálnak az arra utazóknak. A busz gödörből gödörbe huppan, én pedig csak azért nem repülök ide-oda a buszban, mert az annyira zsúfolt. És míg próbálok elmerülni a táj szépségében, hogy eltereljem a figyelmemet a kalandos útról, azon gondolkodom, valójában hány ember fér is bele egy bozóttaxiba. És ha emberszámban útközben többször el is érjük a maximumot, még mindig marad hely egy-két csirkének, kakasnak.
A békés tengerparti falucskák után aztán beindul az élet a kikötőben, ahonnan a hajók Sainte Marie szigetére indulnak. Kalandvágyó fehérek, áruikat szállító szigetlakók igyekeznek a hajók felé, sártócsákat kerülgetve a sikátorokban. A rendkívül párás és meleg időben üdítő látni a tengert, még jobb, mikor indulás után már az óceán szele csapja meg arcunkat. Alig távolodunk el a parttól, és már ki is rajzolódnak a távolban Ile Sainte Marie partjai.
Nem véletlenül volt ez a sziget kalózok búvóhelye hosszú ideig. Pálmák takarta partjai és burjánzó növényzete, megbúvó öblei tökéletes rejtekhelyet biztosítottak a tengeren portyázóknak. A kalózokból mára már csak az maradt, amit a kalóztemető rejt, és amiről helyi idegenvezetőnk mesél később a halálfejekkel díszített sírkövek mellett.
A paradicsomi tengerparton kis bungalóban szállunk meg. A tulajdonos, Alain felesége friss halból készít vacsorát az elmaradhatatlan rizzsel. Alain a maga két kezével építette a bungalókat. Lenyűgöző a pálmalevelekből és fából épült házikók precizitása. Az idő próbáját a szigeten időközönként átsöprő ciklonok miatt viszont nem állják ki. Ilyenkor a család is a kőből épült szállodába kényszerül, amíg a ciklon át nem vonul felettük.
A tenger csak pár lépésnyire. Az alkonyat varázsát csak a szúnyogok zavarják meg. Míg a fővárosban nem kell a szúnyogcsípés miatt aggódni, addig itt már veszélyesebb a helyzet, az itteni szúnyogok bizony igencsak terjeszthetik a maláriát, és bár jócskán fel vagyok szerelkezve malária elleni gyógyszerrel, mégsem hiányzik pár napig váltólázban ágyban feküdni.
Egzotikus sziget egzotikus reggelivel. Alain rendkívül ügyesen kapaszkodik fel a tenger fölé nyúló kókuszpálmára, és kókuszokat vagdos le a fáról, amelyek tompán hullanak a homokba. Kókusztej és friss kókusz. Pálmák és békés tenger, egy kis halászhajó finoman siklik tova a távolban, egybeolvadva a tájjal.
Ile Sainte Marie-nál talán csak Ile aux Nattes lehet egzotikusabb, a szigetre kenuval visznek át, bár akár át is lehetne úszni, apálykor akár sétálni. Hófehér homok, türkizkék tenger és pálmafák. A tenger fölött facölöpökön álló teraszon Titi, bungalónk tulajdonosa friss tintahalat szolgál fel. A sziget olyan parányi, hogy 3-4 óra alatt körbe lehet sétálni. Nehéz a választás: séta a tengerparton és kisebb sziklamászás, vagy séta a pálmafák árnyékában a szigeten körbefutó ösvényen és betekintés a szigetlakók életébe. Végül fele így, fele úgy, mindkét lehetőséget kipróbáljuk. Ahogy a tenger kimossa lábujjaim közül a homokot, életem legnagyobb kagylóit gyűjtöm a tengerparton. És míg a parti bungalók turistái a paradicsomi sziget hangulatát élvezik, a sziget belsejében található kis falu lakói békésen folytatják mindennapi tevékenységeiket. A gyerekek már sietnek haza az iskolából, az utca mentén a kioszkok már sütik finomságaikat vacsorára.
Aki korán kel, aranyat lel, mondják általában, én korán kelek és nem mást, mint két makit lelek a ház előtt. A két maki is korán kelt, és reggeli testedzésként egyik pálmáról a másik pálmára kergetik egymást. Kicsit odább már egy harmadik maki próbál valami finomságot elcsenni a nyugágyban meditáló francia reggelijéből, akit annak idején egy igéző barna szempár csábított a világtól távol eső paradicsomba.
A napot már a „nagy” szigeten folytatjuk tovább, ahol tudomásul kell vennünk, hogy a buszért kétszer annyit kell fizetnünk, mint a madagaszkáriak. Nincs idő viszont azon tűnődni, mennyire jogos ez a megkülönböztetés, mert fel kell még fedeznünk a sziget keleti partját. A meleg fojtogató, és útközben már arról a licsiről álmodozom, amit valahol az út szélén majd megveszek, és érkezéskor megeszek.
A világtól elzárt falucskából — ahol áram is csak generátor segítségével és csak este 10 óráig van, folyó víz helyett pedig kancsóból kell mosakodni — mangrove-erdőn keresztül evezünk az óceán felé. Ha eddig azt hittem, érkezéskor már láttam életem eddigi legtökéletesebb tengerpartját, hamar rájövök, hogy tévedtem. A mangrove-erdő után a legvarázslatosabb partra érkezem. Itt a pálmafák alatt, a hófehér homokban ülve, a csodálatosan kék tengert nézve és a hullámokat hallgatva megszűnik a világ, és nincs más, csak tökéletes boldogság és béke szívnek, léleknek.
Hajók, buszok, taxik után ideje sétálni is kicsit. Dombokon, erdőkön keresztül vágunk át másnap a szigeten a nyugati part felé. Útközben egy parányi falucskában ananászt veszünk a rizset válogató falusi nénitől, fiacskája a fakunyhóból leskelődik azon tűnődve, mi szél vetette arra a három fehér utazót.
Utolsó megállónk a szigeten tökéletes befejezése az utazásnak. Bungalónkat és a tengert csak pálmák és egzotikus virágjaikat bontogató bokrok választják el. Itt még a mosdó használata is rejteget meglepetést, az ajtón zöld-narancs gyíkocska figyel szemérmetlenül. A recepciós asztala előtt egy maki nyújtózkodik. Távolabb a parton Madame Rose finomságokkal megrakott asztala mellett várja az iskolából hazasiető diákokat, akik meg-megállnak fánkot vásárolni. Mi is többször meglátogatjuk friss kávéért, fánkért, estére pedig halvacsorát ígér, és tiszteletünkre még a közeli fakunyhót is megnyitja, mely remélhetőleg hamarosan átveszi majd asztalkája helyét, ahol árulhat. Áram nincs, de gyertya és jókedv annál inkább, melyhez a házi készítésű kókuszrum is hozzásegít. Madame Rose valaha egy fehér házaspár szakácsnője volt, viszont főztjével a franciák nem voltak megelégedve, és ő otthagyta őket. Azóta a tengerparton árul. Az épp útjába tévedt francia-német-magyar hármas pedig el van ragadtatva a vacsorától.
Ile Sainte Marie a gyertyafényes vacsorák helye, másnap már a sarki fűszereshez térünk be enni, áram viszont megint nincs. Az eső is elered, vendéglátónk viszont szívesen ajánlja fel a család valószínűleg egyetlen esernyőjét és esőkabátját, hogy bőrig ne ázzunk a bungalónkig. Később már ennek teraszáról figyeljük a Madagaszkár távoli partjai felett cikázó villámokat, melyek belehasítanak az éjszakába, körvonalat rajzolva a parton ingadozó pálmák köré.
A felkelő nap már úton talál minket. Ideje hajózni ismét szigetről szigetre. A főváros előtt viszont még beiktatunk egy megállót. Toamasina (Tamatave) kikötőjéig gödörből gödörbe utazunk a pálmák, fakunyhók és piros gyümölcseitől roskadozó licsifák szegélyezte országúton. A város tengerpartja Ile Sainte Marie után elég lehangoló, fürödni pedig cápaveszély miatt nem lehet. Marad az alkonyati séta a pálmák alatt, és alkudozás a piacon madagaszkári fűszerekért. Az eladók már fáradtak, de a három fehér láttán felcsillan a szemük. Mi viszont még nem vagyunk annyira fáradtak, hogy ne alkudozzunk, az eladók pedig fejcsóválva veszik tudomásul, hogy az alkonyatkor arra tévedt „vazahák” nem gazdag francia befektetők, és bizony nem húzzák ki az összeg dupláját/tripláját zsebükből egy csomag helyi fűszerért.
Szerencsés egy hét után a természet figyelmeztet arra, hogy Madagaszkáron bizony esős évszak van. Csuromvizesen vágok neki az Antananarivóba visszavezető 7-8 órás utazásnak bozóttaxival, de életem első pálmaerdejét csodálhatom az országúton tovaszáguldva. Eközben erősen kapaszkodom ez előttem lévő ülésbe, és azon elmélkedem, miért előz minden madagaszkári buszsofőr csak akkor, amikor a szemközti domb eltakarja a mögötte szembeszáguldó buszokat?
