Örökké fénylő csillagunk (A költő eltűnésének 165. évfordulóján)

„Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek örök gyalázatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.” (Dán 12, 2- 3)

Az emlékezés képsorait hadd indítsam egy személyes beszámolóval: 3. éves teológiai hallgató voltam Kolozsváron (1999–2000), amikor magyar szakos egyetemi hallgató ismerőseim mondták el, hogy Petőfi Sándort nem kedvelik, verseit nem szeretik, költészetét elavultnak tartják, és úgy gondolják, hogy gyermeteg gondolataival nincs mit kezdenie a mai magyar fiatalnak. Megdöbbentett ismerőseim véleménye, hogy ennyire jutottunk az elnemzetlenedésben, hogy mi, magyar fiatalok tudatosan elhatároljuk magunkat Petőfi Sándortól, s azt tagadjuk meg, ami a legszebb az életben: az örök fiatalságot.

Csakugyan létezik olyan magyar, aki ne szeretné lánglelkű költőnk őszinteségét, vagy egyszerűen annyira eltunyultunk, hogy képesek vagyunk lemondani álmainkról?

Emlékezzünk csak vissza, hogy az iskolában sokszor versenyeztünk, hogy ki tudja a legtöbb Petőfi-verset megtanulni, minél több versszakot a János vitézből.

A Petőfi-verseskötet „szent könyv”-nek számított, amit csak tiszta kézzel és ünnepi fehér lélekkel lehetett lapozni. Ezzel a szentségtudattal olvastuk tiszta hangú verseit, s így alakítottuk ki sajátosan egyéni Petőfi-képeinket. Viszont más volt a saját élményként megélt Petőfi-kép, és más volt az „aranykorszak” tankönyveiből reánk erőltetett Petőfi-portré. Ez utóbbi a viharos, folyton a forradalommal foglalkozó költőt mutatta, aki a „dolgozó népért” küzdött; királyellenes versei társaságában a respublika gondolatait tartotta fontosnak a kommunista rendszer. Önkényesen a rendszer szolgálatába állított, agyonelemzett versei egy idő után közhelyszerűvé váltak számunkra.

Ezért kell Petőfi Sándor életművét — lehetőségeinkhez mérten — megismernünk, hogy elkerüljük egy ilyen, vagy ehhez hasonló torz kép kialakulását. Petőfi ugyanis nem az állandóan dicsőségre vágyó költő volt, akit bemutattak nekünk; ő is hús-vér ember volt, örvendező és szenvedő, minden iránt fogékony, érzékeny, sértődékeny, mikor heves, mikor szelíd, akiről Ady Endre vallotta, hogy nem lehet magasztosabb jelzőt találni Petőfire, mint azt, hogy GYERMEK: a gyermek ugyanis a hajnalodó életet, a reménységet és a jövő ígéretét jelenti.

A szabadságot álmodó Petőfiben ott van a csendes forradalmár is, akit talán még mindig nem ismerünk. A Petőfi lelkéből feltörő folyamatos tenni akarást még nem fedezték fel azok a magyarok, akik szemében Petőfi elavult. Csak a költészete avult el — mondják —, mert ma már nem lehet úgy verset írni, ahogyan ő tette. Csupán azt felejtik el a bírálók, hogy bátorság kellett úgy verset írni, ahogyan ő tudott. Mert ő teljesen azonosult azzal, amit ma egyszerűségnek és közérthetőségnek nevezünk.

Számtalanszor próbálták testi mivoltát, arcvonásait megörökíteni. Mindegyik kép más embert mutat. Az egyetlen hitelesnek tartott portréja, a dagerrotípia sem tud csak egy hangulatot, egy egyéniségtöredéket átmenteni az időn. De hogyan is lehetne hiteles portréba, szoborba szorítani az ő páratlan szellemiségét? Petőfi annyira nélkülözhetetlen eleme a magyar szellemtörténetnek, hogy mindenki magában újjáteremtheti őt, hiszen ő nem halt meg, örökké fénylő csillag számunkra.

Százhatvanöt nyár múlt azóta, hogy elveszítettük őt testi mivoltában. Rejtélyes eltűnése egész mítosz- és legendavilágot teremtett. Szatmárnémetiben is szeretik Petőfit a magyar emberek. Ennek bizonysága az is, hogy a megyeközpontban, a közel egy évtizeddel ezelőtt felavatott István téri Petőfi-szobornál március idusán együtt ünnepel a szatmári magyarság. Erdődön immár több mint öt éve, március idusán került sor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szobrának avatására. Méltó és szép emlék ez, hisz a várkastély kápolnájában esküdtek egymásnak örök hűséget. A Petőfi-emlékkő pedig azt a helyet jelzi, ahol az ifjú házaspár sétálgatott. Sárközújlakon is immár több mint öt éve, hogy a magyarok nemzeti költőjének szobránál kegyelettel emlékezhet a település magyarsága.

A székelykeresztúriak annyira szeretik Petőfit, hogy a timafalvi temetőben a mai napig ápolják jelképes sírját. A Petőfi-legendáknak nincs logikájuk, röpke oknyomozással kitűnik képtelenségük, akár Székelykeresztúron, akár Fehéregyházán, akár orosz bányában látta valaki, akár Szibériában fogolyként. Minden magyar hitte, hogy Petőfi visszatér. Nem a képzelet, hanem a nemzeti lelkiismeret követelte visszatérését. Majd legalább sírja megtalálását. Kérdezhetjük: miért ez a valóságos ámokfutás? Azért, mert szerették! Legjobb barátai, pálya- és harcostársai szerették és gyászolták őt. De visszavágyták Petőfit azok is, aki nem szerették, akik űrmértékű hiányként mérték föl veszteségét, és visszatérésével lelkiismeret-furdalásukat szerették volna csillapítani.

Akik visszatéréséért fohászkodtak, elfeledték, hogy valójában ő nem is távozott el. S ha egy könnyhullatásnyi időre el is ment, úgy ment el, hogy közben velünk maradt, és úgy maradt velünk, hogy belőlünk, magyarokból is magával vitt egy részt. Százhatvanöt éve immár, Petőfi a magyarok nemzeti költője, a világköltészet egyik óriása. S ha ma közöttünk lenne testi valójában, felróná nekünk, mai magyaroknak, hogy:

Egyre magasabbak épületeink, de egyre alacsonyabb a nemzettudatunk. „Megint beszélünk, s csak beszélünk”, de nem cselekszünk. Eljutottunk ugyan a Holdra, de egyetlen lépést nem tudtunk megtenni felebarátunk felé; „az új Kánaánt” még nem fedeztük fel, „a bőség kosarából” nem juttattunk a rászorulóknak. Meghódítottuk és benépesítettük ugyan a világűrt, de nem tudtuk feltölteni „szabadságra, szerelemre” szomjas lelkünket. Elhagytuk ugyan a naprendszert, de képtelenek vagyunk elhagyni kishitűségünket, félelmeinket.

Az a Petőfi mondaná nekünk, aki eltűnése előtt 4 hónappal, 1849. március 6–7-én, Marosvásárhelyen a következő verssorokat írta: „S én bátran állom a csaták tüzét,/ Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,/ Tudom, hogy a sors őriz engemet,/ Hogy engemet megölni nem lehet,/ Mert én leszek, nekem kell lenni, ki/ Ha elleninket mind a föld fedi,/ Megéneklem majd diadalmadat,/ Szabadság, és a szent halottakat,/Akiknek vére volt keresztvized,/ S halálhörgése bölcsőéneked;/ Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,/ Midőn áldásodat reánk adod,/ S mi annyi átokteljes év után/ Sírunk, mosolygunk, az öröm mián,/ Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz/ Egy szabad nemzet imádsága lesz!/ Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,/ Amelyért lantom s kardom fáradott!”

Vannak szellem-óriások, akik soha nem halnak meg. Általuk megy előbbre az ÉLET!

Pálffy Tamás Szabolcs

Megjegyzés: A szerző újságírói alapképesítéssel rendelkező unitárius lelkész.