Örökké tartó kötődés társhoz és házhoz

A ma embere számára szokatlannak tűnő élettörténeteket mesélt el két Berenden élő idős asszony, akik számára a házasság valóban az égben köttetett, és nem csak a sírig tart, hanem eltávozott férjük emléke kíséri őket mindaddig, amíg reményeik szerint újra egymásra találnak.

Szabó Lilike Piroska és Elek Józsefné Bartha Idus Berenden, egymás szomszédságában élnek. Régi vágyuk, hogy újságírónak mesélhessék el élettörténetüket, mert úgy gondolják, hogy az tanulságos lehet mások számára is. Mindketten szomorúan tapasztalják, hogy megváltozott a világ. Ez még jobban meglátszik akkor, ha megismerjük életük néhány mozzanatát, férjükhöz, családjukhoz való hűségüket.

Boros Gerzon kis házi múzeumot hozott létre Szatmárudvariban, egy melléképületben azzal a céllal, hogy amennyit tud, megmentsen azokból az egykor mindennap használt eszközökből, amelyek a mai fiatalok számára már csak lomok. Ebben a kis házi múzeumban mesélt életéről a két idős asszony. A beszélgetés reggel 9 órára volt megbeszélve, de ők 8 órakor már ünneplőbe öltözve várták, hogy Kovács József alpolgármesterrel értük menjünk, és elvigyük őket a múzeumba. Mielőtt beültünk az autóba, szinte kötelező módon meg kellett nézni a lakást, amiben élnek.

„Lánykori nevem Szabó Lilike Piroska — kezdte el történetét egyikük. — Pándi Elek volt az első udvarlóm, akitől megkérdeztem: „Mondjad már, Elek, mi a differencia köztünk és más hozzánk hasonló fiatal között?” Erre azt válaszolta:„Jaj, Lilike, mint ég és a föld között”. Ez azt jelentette, hogy vagyon szempontjából nem illünk egymáshoz. Jött egy másik fiatalember, apám ahhoz azért nem akart adni, mert annak az anyja eladta az apját. Nevetséges, de úgy volt. Végül a Jóisten Sipos Albertet rendelte, aki öcsémmel dolgozott a vasútnál. 1961 tavaszán ismerkedtünk meg. Egész nyáron nem jött udvarolni. Szeptemberben vittem a tejet, ő biciklivel ment Szatmárra, amikor megállt, és megkérdezte, hogy másnap otthon leszek-e. Otthon — mondtam neki. Jó, akkor holnap elmegyek, de hol leszel? — kérdezte. Mondtam, hogy délelőtt megyünk a templomba, délután otthon leszünk. Másnap délután eljött. Én bent voltam a szobámba, apukám olvasta a Bibliát a karfán. Megkérdezte az apukámat, hogy hol van a lánya. Azt mondta, hogy bent van. Küldjön ki, kérte apukát. Szólt apukám, hogy keresnek, én meg mondtam, hogy aki akar látni, az jöjjön be! Bejött. Beszélgettünk, és ettől kezdve udvarolt novemberig.

Októberben elhatároztuk, hogy összeházasodunk. A vőlegényem azt mondta, hogy a szülei azt szeretnék, ha nem lenne lakodalom, abból a pénzből építsünk házat. Erre felkaptam a vizet: „Ide figyelj, Albi! — mondtam. Ha nekem nem csinálsz lakodalmat, akkor nem megyek hozzád. Én nagy lakodalmat akarok.”

Az eljegyzés októberben volt. A lánykérés úgy történt, ahogy jöttünk a mezőről, azon módon piszkosan eljött, és szépségesen azt mondta a családnak, hogy el szeretne venni. Apukám nem szólt semmit, anyukám megígérte, mert huszonegy éves voltam, én meg szépségesen kikacagtam. Ó, anyu, mondom, ez csak egy vicc. Nem hittem, hogy elvesz. Októberben megvolt az eljegyzés, éppen a szülinapomon. Nem voltunk sokan, vagy tízen-húszan. A lakodalom Berenden volt, ott már voltunk vagy háromszázan. Úgy egyeztünk meg, hogy mi adjuk a húst — egy disznót meg egy tinót —, a férjemék adták a bort. A vendégek nem adtak pénzt, hanem edényeket meg ilyen dolgokat. Az egyik koma Dobrácsapátiból volt, Vékony Pista, ők sok mindent vettek. Az én fajtám csak ígérte, hogy mindent vesz, a végén nem vett semmit. Azt mondták, beletették az ajándék árát a menyasszonytáncba. Nagyon jó ember volt az uram, soha nem vert meg.”

Lilike néni kezdett belemelegedni a beszélgetésbe, a kényelem kedvéért levette a fejkendőt, és megkönnyebbülve mesélt tovább:

„A férjem egy ideig bent dolgozott Szatmáron. Mivel gyerekünk nem volt, azt mondtam: Gyere haza, Albi! Megélünk mi is a kollektívben, mint mások. Hazajött, dolgoztunk a kertészetben, vittük a tejet, a tejfölt és a túrót Szatmárra. A férjem öt hónapot dolgozott a kollektívben, amikor eljött valaki a Gostattól, hogy rábeszélje, menjen oda dolgozni. Megkérdezett engem és anyósomat, hogy menjen vagy sem, mind a ketten azt mondtuk, hogy menjen, ha akar. Harminckét évet húzott le, a fizetéséből építettünk házat, nyári konyhát, ólat félve építettünk az árvíz után, engedély nélkül. Mivel a berendieket be akarták telepíteni Udvariba, Berenden nem adtak ki építkezési engedélyeket, mi pedig ragaszkodtunk a házhoz, amit mi építettünk. Többször jött a milic (rendőr) fenyegetőzni, de nem tudott meggyőzni senki. Mivel nem bántottam a pártunkat és a kormányunkat, azt mondta a milic, hogy hallgassak, mert kiskorú vagyok. Kiskorú, hisz kilenc éve asszony vagyok?! Kinevettem. Mivel nem akartunk Udvariba költözni, nem kaptunk semmilyen segítséget. Igaz, a ház megmaradt, csak az ólat vitte el a víz. Voltak ezért irigyeink. Egy asszony azt mondta, hogy Isten sem volt igazságos, amiért nem vitte el az árvíz mindenkitől a házat. A Biblia azt írja, hogy Isten számára minden ember egyforma, aki jó fövényre épít, az megmarad.”

Szabó Lilike Piroskának nem volt gyermeke. Most a házába fogadott egy családot. Vannak rokonai, de azokkal nem tud megegyezni. Azokat, akik most nála laknak, szereti, és örül annak, hogy hallja a három gyerek hangját. Hozzá van szokva a gyerekekhez, ugyanis ők kilencen voltak testvérek, közülük három korán meghalt. Még él egy testvére, ő maga pedig hetvennyolc éves.

Kis szünet következett, megnézték a múzeumi tárgyakat, majd Elek Józsefné született Bartha Idus kezdte el mesélni élettörténetét.

„Az én életem nagyon körülményes — mondta. — Édesapámat nem ismertem, hét hónapos voltam, amikor meghalt. Édesanyám nevelt fel özvegyen, ő is egy családtalan (gyerektelen) nagynéninél volt örökbe adva. Azoknak nem volt gyerekük, elhozták tizennégy éves korától cselédnek. Felcseperedtem istenfélőn, hálát adok a Jóistennek, hogy a templommal egy végben volt az iskolánk, a berendi felekezeti iskola, ami most Petőfi-ház. Ott jártam ki a hét osztályt. Volt egy előkönyörgő tanítónk. Minden reggel mentünk a templomba, ő harmóniumozott, tanította az énekeket, háromszor volt egy héten vallásóra. Az én szüleim, anyukám, nagymamám nagyon vallásosak voltak. Én is kicsi koromtól a templom padján ültem. Telt-múlt az idő, kezdtem nagy lány lenni. Volt egy udvarlóm, aki három évig udvarolt hozzám. Elment katonának, közben aki majd a férjem lett, tizenegy évvel volt idősebb nálam, de nem látszott rajta, én utánaöregedtem.

Megadta a drága jó Isten, lett három gyönyörű gyermekünk. A nagy fiú tanult, állategészségügyit végzett, technikusként dolgozott a Rosu tagban. A kicsi fiam a csipkegyárban dolgozott húsz évet. Hála a Jóistennek tizenkét évre a fiúk után megszületett a kislányom, mert ő van most velem, ugyanis a két fiam meghalt.

A mostani fiatalság nem úgy nő, mint a régiek. Hiába akarja a szülő, hogy a gyermeke menjen a templomba, nem mindig megy el. Most meg a munkahelyek is olyanok, hogy vasárnap is kell dolgozni sok helyen. Az én férjem egy áldott jó ember volt. Az a tenyerén hordott engem. A kollektívben mindig vállaltunk részt, de mindig kedves anyám végezte el az én részem is. Azt mondták az én férjemnek: Jóska, a te feleséged nem jár a mezőre. Azt mondta nekik a férjem: az én feleségem szobacica. Ez a név rajtam is maradt. Otthon sem ültem hiába, mert hat személyről (a férjem, én, a három gyerek és kedves anyám) kellett gondoskodjak. Mosni, főzni, a gyerekeket iskoláztatni. Régen nem volt mosógép, kézzel kellett mosni. Jószág állandóan volt: két fejőstehén, bikaborjú, öt-hat disznó, majorság. Volt mit csinálni egész nap. Erre az én drága kedves anyám azt mondta: tudod mit, te ne gyere a mezőre! A mezőn, aki megkapál egy darab málét, hátranéz, és azt mondja: hű, milyen jól haladtam. Itthon dolgozhat az ember reggeltől estig, nincs látszatja a munkájának. Ha viszont nem csinálja, akkor meglátszik.

A férjem a kollektívben dolgozott, stráffal járt, leesett a szekérről a rúdra, és nagyon összetörte a máját. Ez augusztusban történt, amikor a bálaszalmát hordták. Amikor feldobták neki a kötelet, hogy kösse le a szalmát, a ló megrántotta a szekeret, leesett a szekérrúdra. Hazajött, azt mondta: na Idus, leestem a szekérrúdra. Mondom: menjünk orvoshoz. Erre ő: ó, hát nem fáj semmim, nem a földre estem. Bár tört volna el keze vagy lába, azt lehetett volna gyógyítani. Ez volt augusztusban. Januárban az én férjem nagyon beteg lett. Állandóan fogyott, nem volt étvágya, és nagyon duzzadt a mája körül. Köhögött. Vettük neki a gyógyszereket. Akkor még nem járt az autóbusz, vonattal jártunk Szatmárra. Szerdán mentem a vonathoz, vittem a kontót. Mondtam neki: Jóska, eredj haza, feküdj le, és vasárnapig, amíg nem megyünk a templomba, ne kelj fel! Én rendezem a jószágot — akkor még bírtam hál' Istennek. Szedjed a gyógyszert, és ha nem leszel jobban, megyünk az orvoshoz. Mosolygott, és azt mondta, egy kis köhögéssel menjek orvoshoz? Nem fogadott szót. Feküdt, szedte a gyógyszert, de mindig ment volna dolgozni. Mondom a kislányomnak: Erzsike, eredj el a templomba, de ne gyere haza, míg nem hozod Zelma doktornőt, hogy vizsgálja meg. Mondom az uramnak: Jóska, kelj fel, vegyél tiszta ruhát, húzok ágyneműt. Azt mondja: miért, csütörtök óta nem kentem össze? Nem mondtam, hogy jön a doktornő. Azt mondtam, hogy vasárnap van, jönnek látogatók. Egyszer ránézett az órára, és azt mondta: te Idus, Erzsike még nem kellett jöjjön a templomból? Ekkor elmondtam, hogy a templomból már hazajött volna, de elment a doktornő után. Felháborodott, hogy egy kis köhögésért ide hivatom a doktornőt. Mindig vigyázott a pénzre, feleslegesre sose adta ki, az orvosnak se szívesen adott. A kis normapénzét is mindig hazahozta, tudta, hogy ha valamire szükség van, lesz hova nyúlni.

Megjött a doktornő, rátette a kezét, rám nézett, tudtam, hogy baj van. Jóskához fordult: Jóska bácsi, van egy ismerősöm a poliklinikán, Szentesi Zsuzsanna, el kellene menni, hogy vizsgálja meg. Több szem többet lát. Megírta a beutalót, amikor ránéztem, láttam, hogy onkológia. Olyan hülye nem vagyok, hogy ne tudjam, mi az. Amikor kikísértem a doktornőt, megkérdeztem: doktornő, Jóska rákos? Nem tudok semmit — mondta —, de érzek valami különöset. Elmentünk a poliklinikára, Szentesi doktornő megvizsgálta, és azt tanácsolta, hogy menjünk a kórházba, hogy vizsgálják meg jobban. Az uram nem akart kórházba menni, addig ő háromszor volt csak kórházban, mindig amikor szültem. Elindultunk, de félúton leült a kerítés szélére, mert nem bírt menni. Azt mondta, te Idus, én nagyon gyenge vagyok. Hívtam egy taxit, azzal mentünk tovább. Ötven lejért elvitt a kórházba (akkor az nem volt nagy pénz). Az orvos azt mondta, hogy bent kell maradjon a kórházban. Azt mondta: ő nem marad. Két nap múlva kellett menni ekográfra az új kórházba. Én is akartam menni, a mentős azt mondta, nem férek el. Felfeküdtem a „tárgára” (szerk. megj.: hordágy), úgy mentem. Amikor vizsgálta a doktornő, diktálta az asszisztensnőnek, hogy „tumore lichide”. Istenem — mondtam magamban —, ez folyékony daganat. Visszamentünk a régi kórházba, Szövérfy doktor nagyon aranyos volt, évekig vittük neki a kontót. Az egész családot ismerte. A folyosón előttünk ment a doktor úr. Az uram mosolyogva mondta: nézd csak a doktor urat, eredj, mutasd meg neki a papírokat. A másik ajtónál értem utol, megmutattam a kórlapot, átölelte a vállam, és azt mondta: Iduka drága, legyen nagyon erős, a férje menthetetlen. El tetszik képzelni, hogy mit jelentett számomra, amikor arra a mosolygós, piros arcú emberre azt mondták, hogy menthetetlen? Akartam vinni Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre, azt mondta, nem érdemes. Lehet, meghalna útközben, lehet, egy hét múlva, de az is lehet, hogy egy hónap múlva. Magának nagyon erősnek kell lennie! — vigasztalt a doktor úr, ott van az édesanyja, a gyerekei, köztük kell maradjon. Elmentem a folyosó végére, hamar megmostam az arcom, hogy ne legyek sápadt, ne ijesszem meg a férjem. Na Idus, mit mondott az orvos? — kérdezte mosolyogva. Jóska drága — próbáltam eltitkolni mindent —, nincs baja se a szívednek, se a gyomrodnak, soroltam minden testrészt, csak a máját nem említettem. Bent volt a kórházban január 15-től 25-ig. Úgy vittük haza, hogy kómába esett. Voltak olyan percei, amikor megkérdezte: Idus, hol vagyok? Mindig mondtam, hogy itthon. Egyszer felnyújtotta a két kezét, és azt mondta: megyek. Jóska, hova készülsz? — kérdeztem. Megyek édeshez — mondta. Anyósom azelőtt hat évvel halt meg, nyolcvanhat évesen. Abban az időben Berenden hétfőn, csütörtökön és szombat reggel nyolc órakor harangoztak. Erzsike lányunk ment dolgozni, mondtam neki: Erzsike, ne ijedj meg, fognak harangozni, de nem azért, mert apád meghalt, hanem csütörtök van. Ott imádkoztam mellette: Jóistenem, ha nem lehet megmenteni, szólítsd magadhoz, ne hagyd, hogy szenvedjen! Sóhajtott kettőt, és hét óra öt perckor meghalt. Vettem a tükröt, a szájához tartottam, mert azt mondták, ha a tükör bepárásodik, akkor még él.”

Elek György

A szomorú történetek után Boros Gerzon megpróbálta a két asszonyt egy kicsit felvidítani. Megmutatták a magukkal hozott régi fényképeiket, mindegyikről külön történeteket meséltek, ugyanúgy a kézimunkáikról is. „Ezek a mi szórakozásaink eredményei — mondták. — Mit csináltunk volna téli időszakban? Rádió volt, de televízió nem. Fontunk-szőttünk a lámpafénynél.”