„Örülök az elismerésnek, mint bárki más”

Veres Szabolcs szatmárnémeti születésű, jelenleg Kolozsváron élő festőművész több nemzetközi elismerés után idén megkapta az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat is. Az alábbiakban közöljük a vele készült beszélgetésünket.

— Szatmárnémetiben ötödik osztálytól már a Művészeti Líceumba járt. Hogyan került oda? Már korábban érdekelte a festészet, vagy egy véletlennek köszönhető?

— Körülbelül hatéves lehettem, amikor eldöntöttem, hogy a festészettel szeretnék foglalkozni, és a szüleim ebben a választásban százszázalékosan támogattak.

— Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen folytatta a tanulmányait. Hogyan látja, egy művésznek feltétlenül meg kell tanulnia a szakmát, hogy aztán tudja, milyen falakat és hogyan dönthet le?

— Mivel négy éve a Kolozsvári Képzőművészeti Egyetemen festészet szakon tanítok, többé-kevésbé ismerem az új generáció felkészültségét, hozzáállását a festészethez. Nagyon fontosnak tartom a festészet technikai alapjait és annak elsajátításait. Sajnos, az európai országokban egyre ritkább a festészetnek a gyakorlata, ismeretei inkább elméleti alapokra támaszkodnak, amely szerintem előbb-utóbb dilettantizmushoz fog vezetni. Nyugati országokban a festészet szakos egyetemi hallgatók egyszerűen nem ismerik a táblafestészet alapjait, mivel sok nyugati tanár szerint ez már elavult. Kivételt képeznek az északkeleti német egyetemek, bizonyos angliai egyetemek, illetve pár kelet-európai egyetem.

— 2012–ben lett doktorandusz, de már számos kiállítás, elismerés az öné. Mit jelentenek önnek az elismerések?

— Örülök az elismerésnek, mint bárki más.

— Az RMDSZ díjazása kapcsán: politikum és művész/politikum és értelmiségi viszonyáról mit gondol? Hogyan fogadta ezt a díjat?

— Díjazom az ilyen típusú kezdeményezéseket, mivel országunkban ez elég ritka. Általában a romániai politikai pártok nem foglalkoznak a művészetekkel, elég megszámolni, hány kulturális központot, múzeumot vagy művészt támogatott az utóbbi időben a politika. Elenyészően keveset, ha egy nyugat-európai országhoz viszonyítunk.

— Amikor kiállítást rendez, mi a legfontosabb? A betérő érdeklődők reakciója érdekli? A kritikusoké? A sajtóban megjelenő visszhangok? Egyáltalán: kinek ad és kinek kevésbé a véleményére?

— Egy kiállítás megszervezése elég összetett munka, oldalakon keresztül lehetne írni róla. Bizonyos mértékben érdekelnek a látogatók, a kritikusok véleményei, de nem kell túlságosan komolyan venni őket.

— Az RMDSZ díjátadóján hangzott el a neoexpresszionista kifejezés. Szeretném, ha a munkái kapcsán beszélnénk arról, hogy hová sorolhatók, egyáltalán szükséges-e bármilyen besorolás?

— Munkáimat általában a neoexpresszionista kifejezéssel jelzik. Igen, bizonyos értelemben neoexpresszionista vagyok. Az ilyen típusú besorolásokat előszeretettel használják a könnyebb megérthetőség végett.

— Mi jellemzi a munkáit? Hogyan lehet megkülönböztetni egy Veres-munkát a többitől? Tematikáját, színeit, technikáját stb. tekintve…

— Munkáim általában erősen kapcsolódnak a rút esztétikájához. Általában nap mint nap találkozunk a társadalmunkban fellelhető abnormális, abszurd, groteszk helyzetekkel. Számomra ez egyfajta realitás, amelyben ugyanakkora szerepet kap egy társadalom életében a jó, a rossz, az erkölcs, az erkölcstelen, a kultúrára való igény, vagy éppen a tudatos butítás. Nem idealizálom az adott helyzetünket, inkább egy görbe tükörképet adok arról, ami van, vagy esetleg egy nyugtalanító misztifikált képi világot mutatok be. Hatással van rám minden, ami a világunkban történik, legyen az politika, szociális problémák, manipuláció, erőviszonyok, a természet, irodalom, színház vagy a művészet kapcsolata a mindennapi életünkkel.

— Miként viszonyul ahhoz, hogy a széles társadalom körében alkotások, irányzatok nem igazán ismertek, egyáltalán: a Mona Lisát mindenki ismeri, talán Warholt is, de a kortárs mintha megakadna az emberek torkán — és nem is feltétlenül a minősége/emészthetősége miatt, hanem mert mintha hajlamosak volnánk elfeledkezni a ma élőkről.

— A kortárs művészet főleg Kelet-Európában erősen cenzúrázott. Mondok egy példát. A társadalmunk legnagyobb százaléka a tévét tartja a legfontosabb hírforrásnak, kikapcsolódásnak, vagy esetleg „tanítónak”. (Elenyésző az a százalék, aki még könyvet, verset olvas, színházba vagy kiállításokra jár). Ha bekapcsoljuk a tévét, hány csatorna foglalkozik kortárs kulturális témákkal, problémákkal? És hány csatorna foglalkozik manipulatív módon egy szép, idealizált világ bemutatásával, amelynek a 99%-a hazugság? Képzeljük el, hogy ez az arány megváltozna. Biztos vagyok benne, hogy a világ másképp formálódna, ha lenne egy Seneca-csatorna, Kortárs–csatorna, Színház-csatorna, Umberto Eco-csatorna és csak két ,,butító”-csatorna. A kortárs művészet nagy részben olyan kérdéseket, válaszokat, képi világot tár elénk, amely nem minden esetben szép. Teljes ellentétben áll a többség tudatosan manipulált véleményével, és arra késztet, hogy szabadon gondolkodj, legyen szabad véleményed. A kortárs művészet amiatt nem jut el szélesebb körökbe, mert bizonyos szféráknak jobb, ha az ember nem gondolkodik, nem tesz fel kérdéseket.

Elek György