Otthonkeresés az otthontalanságban

Idős házaspárral beszélgettem, akik több mint egy hónapja költöztek vissza Németországból, hogy „itthon” éljék le hátralévő életüket. 1986-ban telepedtek ki egy Ulm mellett lévő kis faluba, ahol többen is éltek akkor az úgynevezett „visszatérők” közül, de minden próbálkozás ellenére sohasem érezték otthon magukat. Az idős házaspár hosszan mesélt arról, hogy mit veszítettek a jobb élet reményében, most pedig milyen keserű érzés látni, hogy a házban, amit ők építettek, mások laknak, ők pedig egy lakónegyedi tömbházban kezdenek új életet. Az évtizedekkel ezelőtt, a jobb élet reményében elkezdődött kivándorlási hullám legjobban a magyarságot és a svábokat sújtja. Elsőként a városoktól távol eső falvak kezdtek el kiürülni, többnyire az értelmiség költözött el, majd rohamosan elkezdett csökkenni az iskolák gyereklétszáma s vele együtt az oktatás színvonala is.

Ha megpróbáljuk visszapörgetni az elmúlt évtizedek történéseit, egy olyan labirintusba kerülünk, amiből aligha van kiút. Azzal, hogy a fiatalok elköltöztek a falvakról a városokba, felgyorsult az elöregedés. A hazalátogatók magukkal vitték a városi szokásokat, idővel pedig felcserélték azt az életmódot, azt a viselkedési formát, beszédstílust, szokásokat, amelyek évszázadokon át alakultak ki és öröklődtek át nemzedékről nemzedékre. Nem csak a szokások változtak meg, hanem elnéptelenedett, sok helyen megszűnt az iskola, elkezdett háttérbe szorulni az egyházi élet, kevesebben jártak templomba. Évszázadokon át íratlan szabály volt, hogy az időseket a gyerekek és az unokák tartották el, majd kialakult a nyugdíjrendszer, ma pedig már ott tartunk, hogy az idősek egyre kevésbé számíthatnak a gyerekekre és az unokákra, de lassan-lassan a nyugdíj is bizonytalanná válik, az idősgondozás is állami feladattá válik, de a legtöbb esetben alapítványok vállalják magukra. Ma a munkaképes emberek nagy része külföldre megy dolgozni, sokan ott is maradnak, gyermekeik már nem fognak visszavágyni. Azok, akik itt maradnak, arról panaszkodnak, hogy nem találnak munkát, a vállalkozók pedig arra, hogy nem találnak szakembereket. A fiatalok nem akarnak szakmát tanulni, de politikus vagy közalkalmazott se lehet mindenki, inkább külföldön próbálkoznak a mindennapi megélhetést lehetővé tevő bér reményében.

Az idős házaspárral folytatott beszélgetésem hosszas gondolkodásra késztetett. „… mit érlel annak a sorsa…”, aki még hisz a „Hazádnak rendületlenül…” gondolatában? A szétszóródást pozitívumként is lehetne értelmezni, ha az meghozná az egyén boldogulását. A legtöbb esetben nem ez történik, akinél igen, az előbb-utóbb beolvad a „népek óceánjába”. Akik megpróbálnak ellenállni — mint az említett házaspár —, még egy ideig visszatérhetnek, és itt élhetik le hátralévő életüket, de nagyon abba az irányba tartunk, hogy egy idő után aki visszatér, már épp olyan idegen helyre és közösségbe fog visszatérni, mint ahova a jobb élet reményében elment. Mondhatnám azt is: felgyújt maga után mindent, de máshol is csak pusztára talál.