Pokoli és angyali történetek emberközelből
Utoljára módositva: 2014-02-17 10:08:32

A hétköznapi emberekből lett hősök történetei által erősebbekké válhatunk, s megtanulhatjuk, hogy az életben mindig vannak szép és jó dolgok, csak azokat meg kell találni a gondokon, nehézségeken túl, erről mesélt Vujity Tvrtko szerkesztő-riporter péntek este.

 

Vujity Tvrtko

Tudtam már abban a pillanatban, amint kiderült, hogy Vujity Tvrtko, a közismert magyarországi médiaszemélyiség fog előadást tartani Szatmárnémetiben, hogy részt szeretnék venni rajta. Először magánemberként, csak Tvrtko és a történetei miatt éreztem, hogy ott kell lennem a pénteki előadáson, aztán érkezett az ajánlat, exkluzív interjút lehet készíteni az előadás napján. Kicsit megijedtem a feladattól, hisz nem tudtam, mit is kérdezhetnék attól az embertől, aki angyali és pokoli történetek tucatjait tette ismertté, aki sportszeretetéről és emberségéről híres. Mint minden interjú előtt, elkezdtem olvasgatni a Tvrtko életével kapcsolatos cikkeket, interjúkat, a saját Facebook-bejegyzéseit. Ezt követően néhány kérdést összeírtam, melyektől azt reméltem, kicsit jobban megismerhetjük a szerkesztő-riporter emberi oldalát. Február 14-én délután megszólalt a telefonom, értesítettek, hogy elkészülhet az interjú. Kicsit félve, de annál nagyobb kíváncsisággal indultam a szatmárnémeti Filharmónia irányába, akkor még nem sejtve, hogy három óra alatt sokkal több mindenre kapok választ, mint terveztem. Vujity Tvrtko készségesen ült le beszélgetni velem s kérdéseimre válaszolni. Beszélgettünk a családjáról, a kisebbségi létről, sportszeretetéről, arról, hogy „szeretet-cunami’’ övezi, mely erőt ad az átélt és megtapasztalt történetek feldolgozásához. A beszélgetés során megragadott a tekintete, mely többet mesélt a szavaknál, kiderült, egy nagyszerű emberrel beszélgetek, akinek emberi nagysága felér hőseiéhez. Beszélgetésünk végén mosolyogva, türelmetlenül vártam a hat óra eljövetelét. A kétórás előadás előrehaladtával eldöntöttem, nem az interjút írom meg, hanem a Tvrtko által az interjúban közölt dolgokat ötvözöm az előadás során elhangzott történetekkel. Az interjú elején arra szerettem volna választ kapni, hogyan lehet együtt élni mindazzal, amit átélt, megtapasztalt.

Félezren voltak kíváncsiak Vujity Tvrtko péntek esti előadására

Tvrtko elmondta, mindaz, amit ő látott, megtanította arra, hogy nem szabad panaszkodni, hiszen az, hogy meleg teremben ülhetünk, nyugodtan ihatunk a vízből, s nem halunk meg tőle, hogy van cipőnk, hogy van áram a teremben, hogy van fűtés, ez mind olyan luxus, hogy nincs okunk panaszkodni. „Szatmárnémetiben vagyunk, ahol meghirdettek egy előadást, s már a kettőnél is többnél járnak, mert félezernél többen akarnak ma ide bejutni, de nem fognak tudni, ezért ide visszajövök. Nincs miért panaszkodnom, mert amíg az embereket ennyire érdeklik a hétköznapi hőseim, a történeteim, s talán én is, akkor nekem nincs miért panaszkodnom. Ettől a szeretet-cunamitól, mely felém árad, én csak erősebb leszek” — fogalmazott Tvrtko, aki azt is elmondta, hogy igazán jó érzéssel tölti el, hogy olyan román emberek is kíváncsiak előadására Szatmárnémetiben, akik nem tudnak magyarul, csak románul, de a románra fordított könyveit elolvasva, kíváncsiak voltak a személyére is. Az, hogy Szatmárnémetiben sétálva, az emberek felismerték, megszólították, s megölelték, ezek mind energiaforrások számára. Elmesélte azt is, hogy családja alkalmazkodott életstílusához, sőt, mivel a felesége magyar válogatott kosárlabdázó, többet volt távol, mint ő, és ő is feldolgozta valahogy. „Amikor kétgyermekes anyaként ment NB1-be, Európa-kupába kosarazni, én voltam otthon a gyerekekkel, s nem esett le a gyűrű az ujjamról. Én voltam gyesen. Az én gyerekeim jártak óvodába Afrikába, Amerikába, a középső gyermekem, Barnabás, ő mindig ott tanult, ahol mi laktunk. Nekik ez nem olyan furcsa. Ezenkívül semmi hátrányuk nem származott belőle. Gambiában Benjámin fiamat egy hétig nyalogatták a gyerekek, nem tudták elhinni, hogy a szülei ilyen hülye színűre festették le” — mondta Tvrtko, megjegyezve azt is, hogy számára fura azt mondani egy, a határtól 9 kilométerre levő településen, hogy határon túli magyarok. A beszélgetést követően nagyon vártam, hogy megkezdődjön az előadás, mely jól felépített gondolatmeneten alapult, az előadó szomorú, vidám, meglepő, pozitív végkicsengésű történeteket mesélt felváltva, néha a saját családját érintő történetekkel fűszerezve. Az előadás első kérdése az volt, hogyan lehetünk együtt erősebbek? „Ezt megmutatni az est célja. Kisgyerek korunk óta vannak álmaink. Éljük meg őket! Egy nemrég készült felmérés szerint a világ legoptimistább népe a dán. Mi, magyarok a 120-as lista 117. helyén vagyunk. Olyan országokkal mögöttünk, mint Ruanda, Haiti és Mozambik. Pedig mindaz, ami minket körbevesz, a világ jelentős részén olyan luxus, amit máshol el sem tudnak képzelni” — fogalmazott, majd folytatta, hogy ő újságíró, s neki, személy szerint két célja van: bebizonyítani a magyaroknak, hogy nem nekünk a legrosszabb a világon, még ha nem is sikerül; másrészt pedig az, hogy igazi hétköznapi hősöket, példaképeket mutasson be hallgatóságának.

Munka közben látható az ismert médiaszemélyiség

Elmondta, az ő élete egyetlen perc alatt változott meg, amikor 2000 augusztusában hazatért vele Magyarországra a világ utolsó hadifoglya. Egy olyan ember, akit 1944-ben elvittek a világháborúba, majd öt évvel később halottnak nyilvánítottak. Családja egész életében gyászolta Bandit. Innen kezdődik az igazi megrázó történet: 2000-ben kapott egy jelzést arról, hogy megeshet, a volt Szovjetunió területén belül, egy tatárföldi elmegyógyintézetben van egy magyar ember, aki magyar szavakat mond. Ekkor változott meg az élete. Ugyanis az egyetemen azt tanulta, hogy ha újságíró vagy, soha ne hazudjál. Amikor Bandi bácsiról tudomást szerzett, elhatározta, elmegy a tatárföldi elmegyógyintézetbe. Mivel riporterként nem tudta volna elérni célját, ezért medvevadászként jutott el a távoli országba, ahol a korrumpálható alkalmazottak lefizetésével találkozhatott Bandi bácsival, aki másfél nap után, amikor már minden reményt feladtak, elmondott egy magyar mondatot. Hazatérve, a felvételt lejátszották a Naplóban, a magyarországi TV2 műsorában, 2000 család jelentkezett mondva, hogy ez az én apám, nagyapám. „Én akkor 27 évesen — most 41 éves vagyok — jöttem rá, hogy a magyar történelem egy bizonyos fejezete lezáratlan. Ezért voltak özvegyek, árvák, akik évekig kimentek a vasútállomásra a háború után, abban bízva, hogy szerettük hazatér… 600 ezer magyar tűnt el vagy halt meg a 2. világháborúban” — mesélte Tvrtko, majd elmondta, sikerült hazahozni Bandi bácsit Magyarországra, az Országos Pszichiátriai Neurológiai Intézetbe, ahol pár nap után egy feliratot látva azt mondta: Hazádnak rendületlenül légy híve, ó, magyar …, majd elmondta a Szózatot. A súlyosan beteg bácsi néha értelmes adatokat is mondott, melyek alapján hat héttel később ott voltak a szülői házánál, s testvéreinek azt tudták mondani, hogy itt az az ember, akit 55 éve gyászoltok. Az est kulcsmondatává vált „Mindenkinek van egy álma” vezérfonal mentén elmondta, az ő álma az volt: eljutni Észak-Koreába, abba az országba, ahova senki sem utazik. A Magyar Baptista Szeretetszolgálatnak köszönhetően megvalósította álmát, s eljutott oda is.

Az előadás végén fáradhatatlanul dedikálta könyveit a magyarországi újságíró

Miután úgy érezte, teljesültek álmai, újabb és újabb történetek nyomában egyre több és több országba utazott, a világ „legmulatságosabb” diktatórikus országaiba, hogy az ottani életről meséljen, beszámoljon filmjei és előadásai során. Ezután elmondott egy történetet arról, hogy az ő legnagyobb példaképe Nick Vujicic, a kezek és lábak nélküli ember, aki 30 évvel ezelőtt született Ausztráliában. Öngyilkos akart lenni 8 évesen, de nem sikerült neki. Onnantól kezdve arról beszél, hogyan lehetünk boldogak. Ezért választották a boldogság nagykövetévé. Az ő történetének feldolgozásához jelentős humorérzék is kell. Nick Vujicic mindenkinek példakép lehet: ha megpróbálja százszor, és nem sikerül, akkor megpróbálja 101-edszer is. Tvrtko elmondta, az ő életének Nickje egy kislány, aki Pécsen nőtt fel, ő Weisz Fanni, Magyarország szépségkirálynője. Aki siketen született. Apja gyakran megalázta, ezért szégyellte magát, a négy fal között élte le életét, senkivel nem kommunikált. Évekkel ezelőtt segített neki, s mostanra ő sokkal nagyobb segítséget jelent a világnak, aki minden ember példaképe lehet, hiszen ha „ez a kislány nem panaszkodik, mosolyog, akkor nekem mi problémám lehet” — összegzett a mesélő. Elmondott néhány példát arról, hogyan lehet felállni a padlóról, lehetetlen feladatokat véghez vinni, s a sportolók gyásza hogyan javítja a csapat teljesítményét. Megemlékezett néhány tragikusan elhunyt magyar sportolóról. Marian Cozma nevét máig nagy alázattal mondja ki, melyet a Marian édesapjának viselkedése is megalapozott. Az interjú során elmondta, hogy a román nyelvre lefordított egyik hőse Marian Cozma édesapja, aki gyászoló édesapaként két-három mondatot elmondott, amivel gátat vetett a kibontakozó etnikumközi nézeteltérésnek. Ettől igazán naggyá nőtt, s a Tvrtko javaslatára magas fokú magyar állami kitüntetésben részesült.

Az előadás lezárásaként lejátszott film kommentálása során elmondta: „Az ölelés hatalmáról próbáltam beszélni, hogy hogyan lehet elfelejteni panaszkodni, s hogyan lehet megtalálni mindenben a jót. Azt mondtam, mindenkinek van egy álma, önöknek is. Beszélhettem volna a háborúról, melyet 19 évesen átéltem, de eltemettem magamban. Sokkal fontosabbak az emberek, az életek. Az az egy mondat, mely megváltoztatta az életemet, amikor az utolsó magyar hadifoglyot hazavittük, s a Szózatot elmondta, az megrendítő volt … Elvileg kéz és láb nélkül nem lehet felállni a padlóról, pedig Nick Vujici megmutatta, hogyan kell. S az ő ölelése sok embernek segít, s jelenti a boldogsághoz vezető utat.”

Az előadás végén Tvrtko egy pár szóban a saját életéről is beszélt. Azt is megosztotta a jelenlevőkkel, hogy akkor vált igazán büszke magyarrá, amikor horvátra fordíttatta a nevét, korábban ugyanis Balogh Szilárdnak hívták. Büszkén mondta az interjú során, de az előadása végén is, hogy nagymamája erdélyi származású, Ozsdolán született. Ezért adományozott egy magyar könyvekből álló könyvtárat a településnek, s az akkori román polgármestertől egy székely zászlót kapott ajándékba. Arra kért s bátorított mindenkit, hogy gyerekeit magyar iskolába járassa, hogy ne feledjék magyarságukat. Az interjú során feltett kérdésemre, hogy tervezi-e visszavonulását, az volt a válasza, hogy megígérheti, magyar hétköznapi emberekből hősökké lett személyekről mesél majd egy ízig-vérig magyar esten, s ezt ahányszor teheti, megismétli…

A kétórás előadás végeztével magam is mosolyogva, derűlátóan hagytam el a termet, az volt az érzésem, hogy bármilyen akadályt le tudok győzni annak érdekében, hogy elérjem a céljaimat, s hogy mindenben megtaláljam a jót.

Sógor Beáta

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
APRÓHIRDETÉS
Állás
Németországi munkalehetőség Bayern-Nürnberg környékén. Beteggondozót, házi ápolót keresünk...
Tovább >>>
SZATMÁRI NAP
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
Szoktál-e adventi koszorút készíteni?
Igen, minden évben közösen készítünk adventi koszorút
Nem készítek, inkább megveszem az üzletből
Megvan tavalyról ezért nem készítek/vásárolok újat
Nincs adventi koszorúnk
Egyéb, leírom hozzászólásban
Szavazok
HOROSZKÓP
Válassza ki csillagjegyét:
2017. november 25.
Végre visszatért régi önbizalma! Úgy érzi, aki nem értékeli és nem ismeri fel különlegességét, vagyis nem szereti, az nem is érdemli meg Önt.
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2017. november 25.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 1 db sütőtök, 2–3 db cékla, olívaolaj, só, bors, 1 nagy marék dió, frissen reszelt szerecsendió, 4 szelet ...