Rendezni végre közös dolgainkat…

Ez már József Attila korában aktuális lehetett. S mint általában az elhanyagolt tennivalók, azóta valóságos mesebeli kásaheggyé nőtte ki magát.

Nemrég Sepsiszentgyörgyön, úgymond kiálltunk jogainkért, nemzettársainkért, „a hazai magyarság megmutatta erejét.” Ez mind szép, jó és bizakodásra okot adó — lenne, ha…

Csakhogy az érintettek példás szavai, tettei mellett van egy apróság, amelytől, sajnos, nem lehet eltekinteni. A minden írott és íratlan törvényt lábbal taposó „többségi” önkény arcunkba vágott köve nem idegen kézből indult! A Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának és a törvény becsületes végrehajtói meghurcolásának lavináját két helybeli magyar család önös érdekből íródott feljelentése indította el.

Hogy ezt a jogilag erősen sántító irományt aztán egyesek felhasználták mindannyiunk ellen, az már őket minősíti. Ám a tény attól még tény marad. És jut eszembe: itt, Szatmárnémetiben ugyanazok a mi nevünkben megszólaló magyar politikusok akadályozták keményen (és húzták el sikeresen évekig!) a Református Gimnázium épületének visszaadását, akik most melldöngető magyarkodással követelik ugyanannak az egyháznak vissza nem kapott javait. Miközben ennek a helybeli politikai–gazdasági „elitnek” (vagy inkább érdekcsoportnak?) ügyködése korántsem ért véget. Miután több mint egyéves aknamunkával — amelybe a legképtelenebb rágalmak terjesztésétől, megfélemlítéstől, zsarolástól kezdve a „tiltakozó aláírások” üzletekben, iskolákban történő „gyűjtéséig” sok minden belefért — sikerült a magát a térség legjobbjai közé felküzdött szatmári színházat a megszűnés küszöbéig sodorni, most az új igazgató és társulata ellen indítanak hasonlóan gátlástalan hadjáratot. Mert meg kell lincselni (s lehetőleg a mások nevében!) azokat, akik valóban a közösség érdekeit nézik és becsületes, színvonalas munkával szolgálni is igyekeznek azt. Hiszen emelt fejű, tiszta agyú emberek fölött jövedelmezően kiskirálykodni nem lehet.

Akkor most hogyan is állunk? Ki véd kiket? És kik ellen?!

Báthory Éva