Rendhagyó kiállítás az állomáson

Egy héten keresztül a szatmárnémeti állomás 6-os vágányán várja a látogatókat az Élet Menete Alapítvány egyedülálló vándorkiállítása.

A tárlat rendhagyó, de annál kézzelfoghatóbb módon állít emléket a második világháborúban Magyarországról elhurcolt 430 000 zsidónak — köztük annak a majd 19 000 férfinak, nőnek, gyermeknek, idősnek és fiatalnak, akiket előbb a szatmárnémeti gettóban zsúfoltak össze, majd marhavagonokba terelve, hat szerelvénnyel vittek a különböző koncentrációs táborokba, többségüket Auschwitzba, szinte teljesen megsemmisítve azt a közösséget, amely nélkül a mai Szatmárnémeti nem lenne az és olyan, ami és amilyen. A XX. század legsötétebb korszakát bemutató tárlat látogatói hétköznap 8–17, szombaton 8–16, míg vasárnap 9–14.30 óra között léphetnek be a teherszállító vagonba.

Auschwitz nem a zsidókról és nácikról szól, hanem arról, mire képes az ember. Nem egyszeri történelmi esemény, hanem mindig fennálló lehetőség, amelyre az itt és mostban folyamatosan nemet kell mondanunk — hogy a nagyszülők múltja ne legyen az unkák jövője.

Megállt az idő a szatmárnémeti vasútállomáson — a peronok kicsorbult sóderlapjai, a korhadó sínfák, megkopott, olajos kövek egyfajta tér és idő nélküli keretbe foglalják a 6-os vágányon félrehúzva árválkodó tehervagont, amelynek deszkalépcsős fellépőjét egy kakastollas csendőr és egy SS-katona őrzi, körülöttük egymásra dobott, hatalmas bőröndök és utazótáskák. Elhagyatottan, személytelenül — s talán éppen ezért még inkább szuggesztíven, mintha bármelyik pillanatban előléphetnének valahonnan tulajdonosaik, hogy marokra fogva nyúzzák, cipeljék 'megmaradt mindenüket', s elindítsák őket az ismeretlenbe, mint ahogy tették azt egy emberöltővel korábban, 1944. május 19-én. Aztán 22-én, 26-án, 29-én, 30-án, majd június 1-jén, hiszen a szatmárnémeti nagypiac helyén lévő gettóban összezsúfolt majdnem tizenkilencezer zsidót hat szerelvény vitte a különböző koncentrációs táborokba, többségüket Auschwitzba. Az Élet Menete Alapítvány tegnap megnyílt vagonkiállítása az ő tragédiájuknak is ugyanúgy mementót állít, mint a Magyarország területéről elhurcolt több mint 430 000 zsidónak.

Az egyedülálló vándorkiállítás — amely egy korabeli marhavagonban mutatja be a holokauszt magyarországi történéseit — több mint másfél évtizede utazik már, s áll meg a Kárpát-medence városainak állomásain; a részletes helytörténeti anyagok és az általános ismeretek mellett megjelenő személyes emlékek, korabeli fényképek és a korszellemmel szembenálló nonkonformista embermentők történetei segítenek abban, hogy a látogató felírhassa a vagonban lévő üzenőfalra válaszát a „Mit tehetek én, hogy ilyen még egyszer ne ismétlődhessen meg?” kérdésre.

Az egybegyűlteket elsőként Gordon Gábor, az Élet Menete Alapítvány kuratóriumának elnöke köszöntötte, röviden ismertetve a kiállítás történetét és célját, ugyanis mint hangsúlyozta: „A holokausztról beszélnünk kell. Mi más akadályozhatná meg az akkori események megismétlődését, azt, hogy az antiszemita és rasszista érzelmek helyet kapjanak szívünkben és gondolatainkben, mint az emberöltővel ezelőtti vészkorszak lehető legtárgyilagosabb bemutatása?” — magyarázta.

Sokkal szegényebb lenne Szatmár

„Nem írtam beszédet, és sokat gondolkodtam azon, mit is mondhatnék — mert rengeteg mondanivaló van a témával kapcsolatban, de azt hiszem, ennél tömörebben és lényegre törőbben nem lehet megfogalmazni: Szatmárnémeti sokkal szegényebb lenne a zsidó közösség nélkül” — fogalmazott Kereskényi Gábor polgármester. „Nélkülük a mai Szatmárnémeti nem lenne az és olyan, ami és amilyen. Őket akaratukon kívül elhurcolták otthonukból, de különösen gazdag kulturális, építészeti és gazdasági örökségük a város, városunk elidegeníthetetlen része — ezért is tölt el örömmel, hogy ilyen sok fiatal, diák van most itt, és remélem, a kiállítás hetének napjaiban nagyon sokan fognak eljönni, mert ez nemcsak múlt, nemcsak történelem, de üzenet is: kötelességünk emlékezni, hogy soha senki ne hagyja itt Szatmárnémetit sem önként, sem bárki által kényszerítve” — summázta.

A Szatmárnémeti Zsidó Hitközséget vezető Adrian Beşa mondta ki hangosan azt a kérdést, amely az elmúlt években nagyon sok emberben megfogalmazódott — s válaszolt is rá azonnal: „Miért kell ilyen sokat beszélni még ma is, ennyi évtized távlatából ezekről a történésekről? Hogy a nagyszülők múltja ne legyen az unokák jövője! Az akkori események mára történelemmé váltak, de nem szabad sem megfeledkezni, sem hallgatni róluk, még ha sokan szeretnék is ezt. A megbocsátás az egyik legnemesebb emberi tulajdonság — mi megbocsátottunk. És nem kérdezzük: miért? Egyedül Isten tudja a választ a miértekre, és azt is, hogyan tovább” — fogalmazott, majd röviden felidézte a szatmári zsidóság történetét, azét a közösségét, amely az egyik legnagyobb és legkompaktabb erdélyi zsidó közösség volt, két zsinagógával, mai napig híres jeshivával, 25 imaházzal, árvaházzal, kórházzal, hét nyomdával, amely megteremtette a modern kori Szatmárnémeti iparát — és ahonnan alig egy hónap leforgása alatt hat szállítmányban 18 863 zsidót hurcoltak el a haláltáborokba. A szatmári gettóban 1944. május 3-tól majdnem tizenkilencezer zsidónak kellett embertelen körülmények között léteznie két hétig, sokan elhunytak itt, vagy öngyilkosok lettek, aztán az állomásra terelték és marhavagonokban szállították a megsemmisülésbe őket — közülük csak alig pár százan térhettek haza, a kifosztott, szétlopkodott otthontalanságba. Szavait követően Bodea-Gál Eszter előadásában a magyar zsidók himnuszaként is nyilvántartott, világhírű Szól a kakas már című népdal csendült fel, amely a nagykállói csodarabbi, Taub Eizik Izsák nevéhez fűződik — a hidegkirázósan gyönyörű, mérhetetlenül szomorú és fájdalmas haszid dallamokat az előadóval együtt sokan dúdolták, köztük a nagyváradi származású dr. Ascher Ehrenfeld debreceni örökös főrabbi, aki Molnár Csaba, a Hit Gyülekezete szónokának gondolatait követően köszöntötte a jelenlévőket s kiemelten a fiatalokat, hangsúlyozva: a holokausztot túlélő generáció maradék tagjai még itt vannak ugyan közöttünk, de az emlékezés és emlékeztetés a fiatalok feladata, mert a múlt ismerete nélkül nincs jövő.

S míg a jelenlévők egy része a kiállítótérbe lépett — ismét tapinthatóvá téve az akkori eseményeket, hiszen még könnyebb volt elképzelni, milyen is lehetett a 60–70, idősekkel, gyermekekkel, betegekkel, nőkkel, férfiakkal telezsúfolt vagonban 'utazni', nappal a levegőtlen forróságban, víz nélkül, éjjel a deszkák közötti réseken átfütyülő szélben fázni —, mások a 91 éves Forgács János gödöllői holokauszttúlélőt vették körbe, kérdezték, hallgatták hitetlenkedve történeteit (mert ma nehéz elhinni, hogy valaki az azonosító sorszámának is örvendett, de mint mondja, a karjára tetovált B14514 lett a neve, és kicsit büszke is volt rá: „Addig csak azt ordították nekem, hogy te, utána ha meghallottam, hogy B14514, tudtam, hogy engem szólítanak.”). Beszélgetőpartnerei között volt Nits János urbanisztikai szakember is, aki nem kis örömmel mutatta meg azt az Igaz Ember-emlékérmet, amelyet embermentésért szamosújvári szülei kaptak meg.

Szabó Kinga Mária