Siralom

Erdélyi magyar közösségünk jelen helyzete enyhe szóval is elszomorító, ha így megy tovább, Trianon második évszázadában népünk akár el is enyészhet. Sorvadunk, megfeleződtünk, és már csak 1 200 000-en vagyunk. A magyar kisdedek száma mind kevesebb, tanult gyermekeink 70–80%-a elmegy az országból, a vegyes házasságokban pedig a magyar nevelés ritka már, mint a fehér holló. Ezrével tengődnek öregjeink egyedül, gyermekeik végleg elmentek, ha ők is kihalnak, még a sírhantokat sem lesz, aki gondozza, és az ősök porladó csontjait megóvja.

E helyzetet egyrészt a mindenkori román politika ádáz és mindent rááldozó magyargyűlölete szülte, de társszerző ebben magas rangú választottjaink elmúlt 23 évi öncélú, apró lépésekkel és sehova sem vezető körbejárkálással való politizálása is. Ez idő alatt megmaradásunk zálogaiból, a nyelvhasználatból, önrendelkezésből, egyenrangúságból, a magyar egyetemekből semmi sem valósult meg, az amúgy mellveregető tisztségviselőinknek legnagyobb gondja mindig is az volt, nehogy a nagy román testvér megorroljon rájuk, és megvonja kegyeit. Hogy magyarságunkat még ma is gyakorolhatjuk és ápolni tudjuk, nem a politikusainknak, hanem csakis a civil kezdeményezéseknek, szervezeteknek és a magyar egyházaknak tudható be. Hál' istennek vannak még lelkes emberek, és van még Véndiáktalálkozó (már Vásárhelyen is), PMN, csíksomlyói búcsú, vannak magyar magánegyetemek, népdal-, néptánc- és hagyományőrző mozgalmak, tudományos, kulturális és közéleti rendezvények, már csak ezekből élünk.

Sorsunk politikai vezérletének már az első lépése is ballábas volt. Érdekképviseletünket 1989. december 25-én, Erdélyen kívül, Bukarestben, ottani szájíz szerint hozták létre sebtében nagy párttapasztalattal bírók, a szövetség nevéből az Erdély szót tudatosan mellőzve, a vezető tisztségeket egymás közt elosztva. A szervezés fentről lefelé történt, amire a zsarnokságból még alig ocsúdott, fásult emberek rábólintottak, vissza pedig már nem volt út. Mesélik, hogy az alapítóknak a „csináljuk meg gyorsan, fiúk, amíg meg nem csinálja más” volt a jelszava. A további módját a politizálásnak aztán ez a maroknyi szervező döntötte el.

A zsenge érdekképviselet már 1990 elején a PNL-vel közös nyilatkozatot tett közé, melyben hűséget esküdött a románságnak, elismerte, hogy az egyetlen hivatalos nyelv a román, elismerte a trianoni határokat, és lemondott minden autonómiatörekvésről, bárhol is Erdélyben! Rossz nyelvek szerin ezt, de az akkori szövetségi vezetőt is Iliescu ötölte ki. 1990 áprilisában a Vatra Româneascával is közös nyilatkozat született, melyben politikusaink segítettek a Vatrának a vásárhelyi véres március kirobbantásának a felelőssége alól kimosakodni! 1993 júliusában felelős magyar vezetők a neptuni találkozón Faustként eladták magukat, és Románia kedvező nyugati megítéléséért elárulták a magyar érdeket! Ennek birtokában a román politikum a mai napig is azzal ámítja a hiszékenyeket, hogy Európában nálunk a legmegoldottabb a nemzeti kisebbségek sorsa.

Ezt követően, a sokasodó bírálatok miatt, az érdekvédelemben mind jobban eluralkodott a „ki nincs velünk, az ellenünk” hangulat, ezért aztán sokan kiléptek, mások elmentek, volt, akit kirúgtak, de a legtöbben, az egyszerű tagok csak elfásultak, kiábrándultak, és ez nagy lemorzsolódáshoz vezetett. A kint rekedtek mára már új pártokat szültek, de ebben a kirekesztők a ludasok, hiszen nem egyformán szerették a gyermekeiket, és főleg mert nem tűrték el a másságot. Hogy Erdélyben három magyar párt is van, az önmagában még nem is lenne baj, de sajnos üsd, vágd, nem apád indulattal e pártok közt ádáz dühvel folyik a csatározás, épp hogy ólmot nem öntenek egymás fülébe. Így aztán a nagy szétziláltságban a tényleges magyar érdekek képviseletére, védelmére se idő, se energia már nem marad. Ilyenek hallatán fontos azonban tudni, hogy nem a pártok és tagságaik torzsalkodnak egymással, a kisember csak hétköznapokat él, akár a megélhetésért is küszködik, a csatározást csak néhány tucat, lélektanilag nem bevizsgált politikus műveli, kik pártjaikat és azok tagságát a sajátjaikként kezelik. A kisembert csak választásokkor porolják le gondosan, a választások közt a politikusok élik világukat, és csak a saját pecsenyéiket sütögetik (kiemelt tisztelet a kivételeknek!).

Magyar egységről így persze nem lehet szó, apadásunkért pedig a teljes felelősség az eltájolt csatározók vállait terheli, akik képtelenek őseink példáját követni, és a vész- és véghelyzetben „vérszövetséget” kötni. Erre talán most lenne az utolsó pillanat, de csak ha a magyarok Istene is úgy akarja. Elgondolkodtató ez ügyben Kós Károly 1911-es, sztánai „Levél a balázsfalvi gyűlésről” című írása, íme az író néhány gondolata erről az Astra-rendezvényről:

„Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni… Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget… Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni! … Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláh sereggel szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folyamatosan kénytelen visszavonulni minden téren.”

Elképesztő, hogy ezt 102 éve írták, hiszen annyira időszerű, mintha még meg sem száradt volna az íráson a tinta!

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós

pártonkívüli gyalogmagyar