Sírgyalázás és rongálás Érkáváson

Kis létszámú, ám életerős közösség volt egykor az érkávási reformátusoké. Aztán jött '48, és elsorvadt minden… Elüldözték a gazdákat, a tehetősebbeket, a lelki vezetőt. Szerdára virradóan a temetőt is megrongálták. Igyekeztünk utánajárni: mi történt, miért is történt?

Szerda reggelre sírokat rongáltak meg az érkávási református temetőben — adta hírül a református egyházmegye sajtószolgálata. Az elkövetők kővázákat törtek össze, virágokat téptek ki és dobtak a sír mellé. Egy hozzátartozó, illetve az egyházközség nevében Gál Sándor tiszteletes ismeretlen tettes ellen tett feljelentést. Pénteken déltájt jártunk a helyszínen.

„Csínytevés ez!”

Az érkávásiakhoz beszolgáló gencsi lelkipásztor, Gál Sándor kíséretében mentünk a helyi focipálya mögött lévő temetőhöz. Méteres gazok virulnak a tikkasztó hőségben, gondozottság csak a hantok mellett látható. Az egykori „szebb időkről” tanúskodnak a nagyobb síremlékek. Van több is. Odébb idősebb úr szorgoskodik.

Itt, Érkáváson született Bihari István. A szülei sírját is megrongálták. Egy nappal korábban tudta meg a sajnálatos esetet. Kérdeztük: szerinte miért tették, ki tette?

„Szerintem ez csínytevés. Gyerekek lehettek… Mert hát sírt nem döntöttek le, fejfát, semmit. Koszorúkat sem. Azok meg csak úgy rá voltak ragasztva” — mutat a virágtartókra, amiket ezek szerint lerúghattak a szülei sírjáról. Amúgy nem jellemző az érkávási temetőben, hogy ellopnák a koszorúkat, többéves is itt van még. „Nem, nem viszik el. Apám már meghalt tizennyolc éve, de még egyszer sem tűnt el virág se, semmi se” — mondja.

Gyerekkorából sem emlékszik arra, hogy valakik rongáltak volna a helyi református temetőben. „Ilyesmi nem volt.” Talán egyszer, még a '80-as években: „A kriptába akartak bemenni, volt elöl ilyen régi fajta rácsajtó, azt feszítették fel… De azokat, akik betörtek, el is fogták. Gondolták, hogy vannak értékek. Megnyílt a vasajtó, és látszott, hogy rézkoporsók vannak. De hát nemigen volt ott semmi…” — elevenítette fel. Többször is mondja: nem hinné, hogy tudatosan a sírt, a református temetőt akarták volna meggyalázni. Gyerekek csínytevését valószínűsíti.

Mit fog tenni? — kérdeztük. „Hát mi mást? Megjavítom” — így a felelet. Egyik unokatestvére, aki helyben lakik, hívta fel a szomorú hírrel. Ki is jött, volt a rendőrségen, és a feljelentésen kívül megkérdezte, elkezdheti-e a rendrakást. Végül az igenlő válasz dacára mégsem csütörtökön fogott hozzá, időközben túlságosan meleg lett, magas a vérnyomása, nem szabad erőlködnie kánikulában. Így péntek reggel, délelőtt fogott hozzá. Visszakötötte a koszorúkat, eltakarította a törmeléket. Az édesanyját két éve temették el, a közös síremlék tavaly lett kész…

Annak idején voltak Érkáváson reformátusok. Az ő generációjában hatan konfirmáltak „de két évfolyam volt egyben”. Emlékei szerint nem voltak etnikai alapú nézetkülönbségek a faluban: „Nem volt itt semmi különös. Itt együtt jártunk, itt volt a kultúrház, együtt mulattunk, amikor bálok voltak. Nem volt itt semmi ilyesmi. Ilyen, hogy magyar-román ellentét, nem volt. Igaz, mi magyarok kevesen is voltunk; mire iskolába mentem, románul, magyarul tudtam. Román iskolába jártam én is” — fejti ki, és hozzáteszi: az elemibe „mindenki helyben járt”. „Adyból” (azaz Érmindszentről) jártak Gencsre, ott volt bentlakás, ott volt magyar tagozat, de a kávásiak helyben jártak iskolába.

Üzvölgyei árnyék Érkáváson?

Immár Gencsen, a parókia hűsében kérjük Gál Sándor tiszteletest, elevenítse fel, mikor is értesült a rongálásról. „Szerda délelőtt a kávási illetőségű Fazekas István hívott, hogy kint volt az édesapja sírjánál, és azt tapasztalta, hogy a sírról a nemrég ültetett virágok ki vannak tépve, oda vannak dobva a sír mellé vagy vissza a sírra. A másik sírnál a kővázák darabokra vannak törve, és a kővázadarabok rá vannak dobálva a sír tetejére. Ő elmondta, hogy már szólt a helyi rendőrnek, nyilván én is mondtam, hogy megteszem a szükséges intézkedéseket. El is mentem, fotókat készítettem, és azután írásos feljelentéssel meg is jelentem a rendőrségen. Sírgyalázás és rongálás címén tettem feljelentést ismeretlen tettes ellen, azt kérve, hogy nyomozzanak, keressék meg, és büntessék meg a sírgyalázót.” A rendőr közölte, hogy tud a helyzetről, volt már nála Fazekas István, ellenben a meghallgatása még nem történt meg. A tiszteletesnek kellett ragaszkodnia ahhoz, hogy ő az egyházközség nevében, azaz a temető tulajdonosa nevében tegyen feljelentést. Így azt is iktatták, ügyszámmal látták el, azaz elkezdődött a procedúra… Kérdéseket is feltett a rendőr, a nyomozáshoz tartozókat: mikor volt a helyszínen, ki a gondozója a temetőnek, kire gyanakszik stb.

Nos, mi is nekiszegeztük a kérdést Gál Sándornak: kire gyanakszik? „Négy és fél éves kávási beszolgálásom alatt én nem tapasztaltam eddig etnikai konfliktust a településen, nem szeretném ilyen szemszögben láttatni. De nehéz elvonatkoztatni az Erdélyben történő eseményektől, és akárhogy igyekszem elfogulatlan lenni, hogy kicsiny, apró kis közösségünk megfélemlítése is ott húzódik a háttérben” — érkezik a válasz. A tiszteletes hozzáteszi: a román egyházi vezetőkkel jó a kapcsolatuk, tartják a kapcsolatot a román hívekkel is. Nyílt gyűlöletet nem tapasztalt Érkáváson senki részéről, éppen ezért hozzáteszi: „Még azt is meg merném kockáztatni, hogy az elkövető nem kávási lehetett, nem biztos, hogy kávásaik követték el.”

Engedtek a '48-ból

Érkáváson egyébként húsznál kevesebben vannak az egyházközségi nyilvántartásban. Az istentiszteleteken négyen-öten vannak jelen. „Nincsen már gyermek, tehát Káváson nincs magyar református jövő. Eleve alig van jelen” — fogalmaz a lelkipásztor.

Magyar oktatás több mint hetven éve nincs a településen. És már lassan a magyar szót is alig értik a helybeliek, még a reformátusok is. Érkáváson mindösszesen két hely emlékeztet a részben magyar múltra — mutat rá Gál Sándor —, mégpedig a református egyházközség temploma, parókiája, valamint a református temető. Utóbbit „most durva gyalázat érte; én úgy érzékelem, hogy az ismeretlen tettes részéről egy durva megcsúfolás történt”.

Meséljen a kávási református múltról, kértük a tiszteletest. Mindössze pár mondatban elevenítsük fel… „Létszámát tekintve soha nem volt népes közösség. A Kávási család volt a falu földbirtokosa, mellettük még volt jó néhány nagygazda, azaz jelentős földbirtokkal rendelkező magyar református család. Ugyanebbe a közösségbe tagolódott be az 1920-as évek elejétől '48-ig ott szolgáló Szentes István református lelkész, akinek külön kiemelendő a szolgálata, hiszen mind lelkészi szempontból, mind a kulturális élet vezetése, a magyarság összetartása és a gazdasági élet szempontjából is jelentős munkát végzett.

'48-ban a Kávási családot, a Fekete családot és magát a lelkipásztort, Szentes Istvánt is ellehetetlenítették Érkávás faluban. Az akkori, kommunista hatalom. Ettől kezdődően a kávási református és magyar közösség élete elsorvadóban van. Nagyon sokan eltelepültek, a vegyes házasságok esetén pedig — nincs is kivétel — a gyerekek vagy ortodox, vagy görögkatolikus templomban kereszteltetnek meg. Új jelenség, hogy az anyanyelvüket sem tanulják meg, régebben a helyi románok is beszéltek magyarul, s természetesen a magyarok is románul. Mostanában ez már nem tapasztalható: a magyar beszéd, a magyar szó szinte teljes egészében kihalt Káváson.

„Itt vannak a cigányok”

Az előző mondat, azaz hogy alig hallani magyar szót Káváson, nos, ez nem teljesen igaz — jut eszébe a tiszteletesnek. „Káváson él egy körülbelül 150 fős cigány közösség. Nekik a mindennapi beszédük, a kommunikációjuk a magyar nyelven folyik.” No, és milyen vallásúak? — adódik a kérdés… Van-e cigánymisszió? „A cigányok jelentős részét a neoprotestáns, pünkösdista közösség kereste meg. Aztán ott történt egy kis 'ébredés', megismerkedtek néhányan velem is, és mondták, hogy szívesen jönnének a református istentiszteletre. El is jöttek… Az a néhány templomba járó magyar ezt nem igazán értékelte, hisz az őseik templomában nem igazán látták az őseik helyét.” Egy köztes megoldás született — tudjuk meg Gál Sándor tiszteletestől. „A magyar reformátusok a református templomban gyűlnek össze istentiszteletre, a parókia egyik helyiségében pedig a cigányok számára biztosítunk közösségi alkalmakat.”

Szentes István egykori kávási lelkipásztor unokája, aki Nagyváradon él, az utóbbi esztendőkben jelentős összegekkel támogatja az egyházközség életét, így sikerült automatizálni a harangot, felújítani belülről a parókiát, rendbe tenni a templomtetőt. Így lehetőség van arra, hogy külön épületben foglalkozzanak a cigánysággal, illetőleg a mind kevesebb kávási magyarral. Ez a megoldás egyelőre nem túlságosan optimális, de a lelkész bízik abban, hogy idővel elfogadják. Mint fogalmaz: „A cigánykérdés Káváson magyarkérdés is.”

Megyeri Tamás Róbert