Sok csillag ragyog az „Egycsillagú égbolton”
A Magyar Kultúra Hetében az Ady Endre Társaság ismét kultúránk eleven, folyamatosan bővülő és gazdagodó, színes szőttesét terítette Szatmár elé — de felvetődött az is: jó lenne „házat” találni a félig-meddig hajléktalan szatmári magyar kultúrának.
Magyar lélek — táncban és zenében. Leírt és kimondott vagy éppen elénekelt szavakban. Festményekben, fényképekben és ruhákban. A szombaton kezdődött Magyar Kultúra Hete Szatmárban alkalmából ismét kultúránk eleven, folyamatosan bővülő és gazdagodó, színes szőttesét terítette Szatmár elé az Ady Endre Társaság, amely tizenkettedik alkalommal vállalta fel — idén azonban már segítőkkel — a nem egyszerű feladatot, és szervezte meg az egyhetes tisztelgést a magyar kultúra előtt. A rendezvénysorozat „felvezetőjében” három különálló, ám egymást kiegészítő és egymással összekapcsolódó kiállítás nyitotta meg képzeletbeli kapuját az Iparosotthonban, majd kezdődött a tánc, pontosabban az a Tánckánon, amelyben Kodály és Bartók zenéjére, valamint népdalgyűjtésére ropva és lejtve táncolták el az örömöket és a bánatokat, az emberi kapcsolatok kialakulását és azok elvesztését, a mindennapok és ünnepek rituáléit a Magyar Állami Népi Együttes tagjai.
Míg a legtöbb helyen „hivatalosan” csak egy napon, január 22-én hajtanak főt a magyar kultúra előtt, Szatmárnémetiben több mint egy évtizede egész hetes rendezvénysorral tisztelegnek előtte — köszönhetően Tóth-Páll Miklósnak, a Harag György Társulat színművészének, örökös tagjának és az Ady Endre Társaság elnökének, ugyanis ő álmodta meg a Magyar Kultúra Hetét: január 22-e a magyar kultúra napja, január 27-e pedig Ady Endre halálának évfordulója, a két dátum közötti hetet pedig miért ne lehetne változatos színházi előadásokkal, koncertekkel, történelmi előadásokkal megtölteni? — fogalmazódott meg anno a gondolat. Idén pedig az Ady Endre Társaság immár tizenkettedik alkalommal vállalta fel a nem egyszerű feladatot, és szervezte meg Szatmár egyhetes „tisztelgését” a magyar kultúra előtt, már több éve „Egycsillagú égbolt” megnevezés és védjegy égisze alatt — s most már a Harag György Társulat, a Zanotta Art, a megyei és a városi tanács támogatásával.
A rendezvénysorozat szombaton délután kultúrához minden értelemben méltó épületben, az Iparosotthonban kezdődött hármas kiállításmegnyitóval — vagy ha úgy tetszik, három különböző műfajú, különálló, ám mégis összekapcsolódó kiállítás megnyitójával: Ady Endréről, régi szatmárnémeti épületekről, régi szatmárnémeti családokról, régi szatmári színészekről és előadásokról készült korabeli fényképek-plakátok fogják közre Les Pál hangulatos, a régi Nagybánya – Veresvíz – Művésztelep ódon házacskáit ábrázoló pasztellfestményeit, valamint Hampel Katalin divattervező régi magyar viseleti hagyományokat újraélesztő ruhakölteményeit. „Les Pál festményei a régi Nagybánya szellemét próbálják visszahozni, a régi gyermekkori emlékeket feleleveníteni — a házportréknak, utcarészleteknek különleges kisugárzásuk van, és azt a régi, egykor létezett világot át tudják hozni mai világunkba is” — fogalmazott kiállításmegnyitójában Kovács Emil Lajos, hozzátéve azt is: bár sokan úgy tartják, a Nagybányai Festőiskola már a múlthoz tartozik, ez messze nem így van; és bár Nagybánya alig egy lépésre van Szatmárnémetitől, elég kevesen ismerik a 122 év óta működő Művésztelepet, amelynek volt fénykora, volt homályosabb időszaka, de ma is létezik, s úgy tűnik, ismét a fényesebb időszakát éli, és érdemes megismerkedni vele, amíg a Veresvízen áll még az a pár régi házacska (köztük Túróczi László keramikusé). Nem mellesleg Kovács Emil Lajos ismét reflektorfénybe állított egy valós, de sokak számára kényesnek tűnő problémát, hiszen mint rámutatott: „Szatmáron a magyar kultúra félig-meddig hajléktalan, és jó lenne itt is kialakítani-létrehozni egy olyan „házat”, mint amilyen Nagybányán a Teleki Magyar Ház, amely a magyar civil művelődés intézménye — erre pedig a legalkalmasabb épület az Iparosotthon lenne” — fogalmazott, a jelen lévő Kereskényi Gábor szatmárnémeti polgármesterhez apellálva támogatásért.
A január 27-ig látogatható tárlatok megnyitóját követően az Északi Színház művészei visszaléptek a múltba, régi kollégáikra emlékezve Kocsis István írásának dramatizált változatában, majd a történész-drámaíróval beszélgettek.
„Tizenkét évvel ezelőtt ebből a teremből indult útjára a Magyar Kultúra Hete; nagyot változott azóta a világ, egyre kegyetlenebb és talán egyre lelketlenebb is, de remélem, ez a nap a sok mindent látott, 125 éves épületnek az egyik legszebb napja és felejthetetlen élménye lesz” — fogalmazott a Magyar Kultúra Hetének „hivatalos” megnyitóján a zsúfolt nézőtér előtt színpadra lépő Tóth-Páll Miklós, utalva a magyar lelket táncban és zenében bemutató Tánckánon, Hommage à Kodály Zoltán című előadásra.
Ünnepi köszöntőjében Turos Lóránd szenátor kiemelte: január 22-e, a magyar kultúra napja az a nap, amely nemzetünk gerincét adja, hiszen 1823-ban Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását; Kölcsey és a Himnusz kapcsán pedig a szatmári ember büszkébb egy kicsit, „hiszen mégiscsak földünk szülötte, és nemzeti imánk születése is ide kapcsolódik” — mondta, hozzátéve azt is: nemcsak Kölcsey és a magyar kultúra előtt kell fejet hajtanunk, hanem mindazok előtt is, akik valami nagyon őszintét, nagyon hittel telit tettek és alkottak — s a Magyar Kultúra Hete ilyen esemény. És ilyen esemény volt a Magyar Állami Népi Együttes előadása is, amely nemcsak Kodálynak, valamint Bartóknak állított színes, eleven, lüktető emléket, hanem az élet diadalának és az emberi létnek is.
Szabó Kinga Mária
