Szatmár többet érdemel(ne)

Van már öt éve is annak, hogy beszédtéma lett, majd megjelent az írott és elektronikus sajtóban, szórólapokon és falragaszokon a felhívás: Szatmár többet érdemel! A legutóbbi választási kampánynak is ez volt a meghatározó üzenete. Aztán a választáskor meg is kapta Szatmár, amit érdemel. Van alapja a régi mondásnak, hogy minden közösségnek olyan vezetője van, amilyet megérdemel. Arról, hogy a választásokat a szatmári magyarság vagy a mi érdekeinket képviselni és védeni hivatott Szövetség vesztette el, sokat lehetne és kellene beszélni. Régóta foglalkoztat a dolog, de most, hogy az alpolgármesteri poszt körül kialakult vita teljes (?) nyilvánosságot kapott, úgy érzem, el kell mondanom a véleményemet. Akkor is, ha tudom, hogy a „bölcsek köve” nincs a birtokomban. Akkor is, ha (ahogy a sajtóból értesültem) kíváncsiak ugyan a véleményünkre, de dönteni azok fognak, akik „jobban értenek hozzá”. Mert ez így van rendjén. Képviseleti demokráciában a döntés joga, kötelessége és felelőssége is azé, aki erre tőlünk mandátumot kapott. A baj csak ott van, hogy a döntések (jók vagy rosszak) következményeit mi (is) érezzük. És nem csak négyévenként.

Mindenkinek a kedvére tenni lehetetlen, de a városi választmány és a frakció döntését elhamarkodottnak, elhibázottnak tartom. A politikában nem szabad „agresszív kismalacként” nemet mondani. Sem akkor, amikor többségben, sem akkor, amikor kisebbségben vagyunk. Ugyanaz a választmány, amelyik néhány évvel ezelőtt ragaszkodott az alpolgármesteri székhez egy magyar polgármester mellett, most meg sem próbál élni a felkínált lehetőséggel. Elgondolkoztató, mert igaza volt Kelemen Hunor elnök úrnak, amikor azt mondta, hogy „ha úgy döntenek, nem Coicának lesz alpolgármestere, hanem a szatmári magyarságnak.” Nem úgy döntöttek. Nincsenek illúzióim. Sokat nem tehetett volna az alpolgármesterünk. De a puszta létével, azzal, hogy lett volna kihez fordulni magyarul dolgainkkal, megváltoztathatta volna a hivatali légkört. Nagy lehetőséget kapott volna a felkészülésre, nemcsak a párton belüli polgármesterjelölt-választásra, hanem a jövő évi helyhatósági választásra is. És lehet, hogy éppen emiatt döntöttek így. Természetesen tudom, hogy a „párt” ügyeibe nem szólhatok bele. Nézzék el nekem mégis (mint a szülő, aki a felnőtt gyerekei dolgaiba nem szólhat bele), hogy aggódok „közös” jövőnkért. Hadd idézzem még egyszer Kelemen Hunort: az RMDSZ-nek van lehetősége megnyerni a jövő évi helyhatósági választásokat „úgy, ahogy megnyertük párszor, megnyerhetjük ezután is.” De úgy nem, ahogy a legutóbbit elvesztettük. Nem tanultunk a kudarcból. Nem vontuk le a következtetést. Szeretném hinni, hogy rosszul látom. A legdrágább kampány is kudarcra van ítélve, ha nem sikerül hiteles emberekből összeállított csapattal rajthoz állni. Egy vállalkozó — és bizonyos értelemben ilyen a megélhetési politikus is — ki kell tudja számolni a befektetéseinek a kockázatát. Különösképpen amikor nem csak a saját értékeit kockáztatja. Nem pótvizsgára, hanem újrakezdésre van szükség. Ha úgy tetszik, „újratervezésre”. A huszonöt éves városi szervezet képes kell legyen felnőttként, és nem szeszélyes, kiszámíthatatlan kamaszként politizálni! Bethlen Gábornak tulajdonított paranccsal fejezem be: Úgy cselekedjünk, hogy valamiképpen megmaradjunk!

Erdei Péter