Szatmárnémeti stúdiószínpadon a Semmi!

Janne Teller dán írónő nagy port kavart ifjúsági regényének, a Semminek stúdióelőadásként való feldolgozását tűzte ki célul Szatmárnémetiben a Harag György Társulat. Marosszéki Tamás egyéni előadásban szólaltatja meg a művet, amelyet Márkó Eszter rendezett.

A regény viharos fogadtatása hazájában — hogy tudniillik rövid idő alatt betiltották, aztán kötelező olvasmánnyá léptették elő — kíváncsivá tette azokat is, akik amúgy nem biztos, hogy elolvasnának egy tizenévesekről, de nem csak tizenéveseknek szóló könyvet. Márkó Esztertől kérdezem: hogyan született meg benned a gondolat, az elhatározás, hogy a Semmi olvasmányélményéből színházi élményt kovácsolj?

— Amikor olvastam a regényt, egyből láttam, hogy egy nagyon jól előadható anyag, de akkor eszembe nem jutott, hogy ehhez hozzányúljak. A kisöcséim adták a kezembe, akik azt a kamasz generációt képviselik, amelyikről szól a könyv. Másfél óra alatt elolvastam, és azóta dolgozott bennem. Nem csoda, hogy botránykönyv, hogy a könyvespolcokról gyorsan elkapkodták az olvasók. Az északi írókat amúgy is nagyon szeretem, és erősek a filmjeik is, a zenéik is. Aztán Tamással elkezdett alakulni a gondolat, hogy együtt kellene hogy dolgozzunk, és így lassan megérett a Semmi előadása bennünk.

— Kikről szól a történet?

— Tizennégy éves kiskamaszokról. Ez egy olyan kritikus periódusa a kamaszkornak, amikor nem vagyunk eléggé felnőttek, de gyerekek se már, még megmondják, mit csináljunk, bár vannak elképzeléseink, hogyan kellene csinálni. Az alatt a nyár alatt sok minden történik a gyerekekkel, amikor kilencedikes gimnazistákká válnak. Ez a történet egy nyolcadikos osztályközösségben játszódik. Egyikőjük kiválik, és döbbenetet vált ki társaiból, amikor fennen hirdeti, hogy semminek sincs értelme. Ezzel az állásponttal szemben kiépül egy ellenállás, összefognak a kiskamaszok az értékeik felmutatásával az értékek védelméért. Nekem a legfontosabb, hogy ez a pici közösség összefog valamiért. Nem valami vagy valaki ellen, hanem valamiért. Kitalálják, hogy felépítik a Fontos Dolgok Halmát. És aztán nő a sztori, elferdül, és ez a helyzet lehetőséget ad arra, hogy egyre mélyebb filozófiai kérdésekkel szembesüljünk az értékekről. Nagyon sokféle bonyolult kérdéssel szembesít a könyv, szerintem mindenkinek ismernie kéne. A kis csapat először meghökken osztálytársuk minden eddigi normát felrúgó magatartásán, nem értik, mi történik, majd elkezdi őket zavarni, és elkezdenek szervezkedni, hogy életről, halálról, kapcsolatokról, szerelemről, érzésekről, vallásról, nemzeti hovatartozásról, ártalmatlanságról derüljenek ki számukra is fontos igazságok. Sok társadalmi problémát feszeget a kamaszok prizmáján át látott világ. Most különösen zűrzavaros a kamaszok világa. A mienk is, a felnőtteké is, csak nekünk már kialakultak a jól bejáratott, még ha hamis „mintháink”, a viselkedési sablonjaink, a kerítéseink, amik mögé elbújunk, ha valami baj van.

A bizonytalanságérzetünk erős, egyre kevésbé számítanak a kapcsolatok, inkább programokkal és eseményekkel töltjük ki az időnket, a gyerekek idejét, az emberközi kommunikáció silány, ám a ránk zúduló külvilág információáradata intenzív, az iskolákban „versenylovakat” nevelünk. De hiába van egy mintacsalád, amiben béke van vagy annak a látszata, a gyerekek zaklatottak, elégedetlenek. És ez a dán társadalomban óriási probléma, de mondhatnám a nyugati világ fejlett társadalmának fiataljait, keveredve ez a biztonságérzet elvesztésével, ami ránk zúdul most mindenhonnan.

— Tamás, egyedül adod elő a történetet. Sok szereplőnek a bőrébe belebújsz. Hogyan viszonyulsz ehhez az előadásmódhoz? Mik a szépségei és buktatói?

— Előfordult már, hogy egy előadáson belül több szerepet kellett eljátszanom, de egyéni előadást még nem játszottam. És ez egészen más. Nem könnyű úgy ott lenni a színpadon, hogy 60–70 percben végig csak engem figyelnek. Intenzív figyelmet követel tőlem is. Nincs időm megpihenni, folyamatosan jelen kell lennem. Most még a próbafolyamatnak abban a szakaszában vagyunk, amikor kezd összeállni, több energiát vesz ki belőlem, de minden egyes próbával úgy érzem, közelebb kerülök vagy az előadás lesz egyre mélyebben a részem, tehát egyre könnyebben tudom úgymond megélni. Pontosabbakká és ha kell, intenzívebbekké válnak az energiák, de igazán a nézőkkel lesz teljes az előadás.

— Példaképeid vannak, akik ezt szerinted jól művelik?

— Bogdán Zsoltot és Pálffy Tibort említeném így elsők között mint erdélyi színészek. Azért meg különösen hálás vagyok, hogy tanárom volt Lohinszky Lóránd. Tőle sokat tanultam emberségről és szakmáról egyaránt. És arról, hogy a színész az idegrendszerével hogyan bánjon, hogyan tartalékoljon.

— Az előadásban kisebb feladatokat kapnak a nézők is. Milyen közönségnek ajánljátok az előadást? — kérdezem a rendezőt.

— Nyitott embereket várunk! Nem kell megijedni, nem fogjuk bántani a nézőket, nem vonjuk be a játékba őket bántóan, én sem szeretem, ha molesztálnak nézőként. Alapvetően tizenéveseket várunk, gimnazistákat, mert talán nekik szól a leginkább!

— Tamás, te hogyan emlékszel vissza, amikor te voltál 14 éves, te hogyan élted meg a kiskamaszok eszmélését?

— Nekem boldog és békés gyerekkorom volt, szeretve voltam, ám történt egyszer valami 13–14 éves korom körül, volt egy törés, ami meghatározta a gondolkodásomat. Engem édesapám egyszer újraélesztett, ugyanis egy elalvásomba belehaltam. Édesanyám vette észre az állapotomat, valamiért úgy érezte, hogy ellenőriznie kell engem. Máig sem lehet tudni, hogy mi lehetett az oka. Az a pillanat, az a gyenge test érzete, ahogy újjáéledtem, a fények emléke még sokáig elkísért. Azután mindig féltem elaludni, az élmények hatására elkezdtem agyalni az élet értelmén, sok mindenen. Az mindig is foglalkoztatott, hogy minek van értelme.

— Eszetekbe jut olyan személyes élményetek a tizenéves korotokból — bár az egy teljesen más világ volt —, aminek hatására formálódott az értékrendetek? Tamás?

— Engem a halálélményem és később a nagytatám halála ráébresztett arra, hogy mennyire fontos együtt lenni a szeretteinkkel, míg itt vagyunk. A pillanat fontossága, megélése kristályosodott ki bennem ezen élmények hatására. Nyitottabb vagyok azóta a kapcsolatokra, és tudatosan vagyok nyitott.

— Neked, Eszter?

— Nekünk volt egy füzetünk a barátaimmal, amiben mindent megkommentáltunk, ami velünk, körülöttünk történt. Rajzoltunk bele, fantáziáltunk, álmodoztunk, véleményeztünk, pletykáltunk. Egyfajta csapatnapló volt ez, amit mindenki elolvashatott, aztán mindenki írhatott is bele. Ezen a „felületen” kristályosodtak ki az értékek, amelyek mentén kialakítottuk az értékrendünket. Ez egy fontos tárgy, mai napig megvan.

— A Fontos Dolgok Halmára még milyen tárgyadat tennéd oda?

— Rengeteg fontos tárgy van az életemben, emberekhez kötnek. Gyűjtöttem a leveleket, a képeslapokat, amiket az ismerőseimmel váltottam. Aztán a magyartanárom, Salamon András tanár úr által kijavított magyardolgozatom mind megvan, tele vannak személyes kommentekkel. A zongorám is fontos, pedig soha nem játszom rajta. Vagy a barna macim, amit az unokaöcsémtől kaptam, és az velem van állandóan.

— Neked vannak fontos tárgyaid, Tamás?

— Ez a gyűrű. Nagytatámtól való. Rá emlékeztet, fontos nekem. Más talán nincs is.

— Tamás, ötödik éve vagy a Harag György Társulat tagja. Említenél olyan szakmai pillanatokat, amelyek fontos állomások voltak számodra?

— A Ludas Matyi volt az első ilyen szerepem, legalábbis Szatmárnémetiben. Fontos állomásnak éltem meg a Manka című előadást, melyet Hatházi András rendezett. Egy izgalmas, kísérletező próbafolyamat előzte meg, ami a színészi gondolkodásomra hatással volt, részben megerősített, részben pedig új dolgokat tanulhattam. Nem sokkal ezután következett a József Attila-megemlékezés, amit magam állítottam össze és rendeztem. Rappert Gábor kiváló színészkollégámmal, aki ugyancsak verskedvelő, 55 percben adtuk elő. A következő fontos állomásom, amit mindenképpen ki kell emelnem, a „Semmi”. Igaz, hogy még jelen időben zajlik, de egyértelműen egy fontos állomás az életemben. Márkó Eszterrel nagyon intenzív próbafolyamaton vagyunk túl. Ha csak a próbákat tekintem, nyugodtan kijelenthetem, hogy megérte. Eszter nagyon jó vezető, és sokat tanulhattam tőle. Mindeközben pedig kénytelen voltam még inkább megismerni saját magamat. Remélem, minél több előadást fog megélni… Amikor kapok egy színészi feladatot, arra törekszem, hogy megszeressem és megszerettessem a közönséggel. És nyilván ez az egyéni előadás most a legfontosabb. Abban reménykedem, hogy bár nem bérletes előadás, sokan megnézik majd a Semmit, és elérjük azt a célt, hogy a középiskolásokat, de nem csak, hanem a nyitott embereket elgondolkodtassuk a történet tanulságain.

— Eszter, te néhány évig Szatmáron játszottál, majd a József Attila Színházban. Aztán most itt rendeztél. Hol jársz, hova tartasz?

— Szatmár mindig egy anyahajó volt az életemben, nagyon szeretem a szatmári közönséget, közösséget. Ennél szebb közönség, mint Szatmáron, nincs a földön. Türelmes, szép, és imádják a színházukat. Magánéleti okokból mentem Budapestre, ahol tizenkét kemény és szép évet töltöttem a József Attila Színházban. Az életem most változik, a színház kicsit háttérbe szorul. Kétezer kilométerre költöztem, és egy új út elején vagyok. Én azt hiszem, megtaláltam, amit kerestem.

Az Ács Alajos Stúdióban október folyamán már szabad előadásban látható lesz a Semmi, október 7-én 18 órai kezdettel tekinthetik meg azt az érdeklődők. Az előadásban alkotótársak voltak: Szabó Anna és Zayzon Ádám. Az előadást 13 éven felüli nézőiknek ajánlják az alkotók!

Márk-Nagy Ágota