Szatmártól Szibériáig, a fél világon át

„Izgalmas kalandot remélünk, de nem várt helyzetekre készülünk” — így indult expedíciójára 42 nappal ezelőtt apa és fia. A 16 országon átvezető majd' 30 000 kilométer alatt mindkettőben bőven volt részük, a nagyon „mínuszok” és csodálatos természet mellett.

A tervezettnél valamivel korábban, tegnap kora délután érkezett haza a két félvilágjáró, azaz Bertici Attila és fia, Norbert, akik 42 nap, 16 ország és 29 830 km megtétele után gurultak be Szatmárnémeti régi főterére, ahol a családtagok, a barátok és a drukkerek népes csapata várta őket. A Szatmárnémeti - Vlagyivosztok - Szatmárnémeti expedíció tagjai fáradtságtól kimerülten, de hihetetlen élményekkel, érdekes tapasztalatokkal gazdagodva gyors-meséltek a Szibérián át a Japán tengerig, valamint az onnan Közép- és Kis-Ázsián át hazavezető útról és kalandjaikról, varázslatos tájakról, majdnem-letartóztatásukról, hihetetlenül kedves emberekről, kíváncsiskodó KGB–ről. Mint mondták, gondolkodás nélkül újra nekivágnának („Kazahsztánba viszont soha az életbe nem megyünk vissza”) — persze előbb kipihenik magukat és jóllaknak a töltött káposztával, csülökkel, rántott hús-heggyel és egyéb igazi hazai ízekkel, amit már útközben „megrendeltek” a családnál.

Kisebb csoportok álldogáltak tegnap kora délután Szatmárnémeti régi főterén, a Zsidó korzón, s várták, hogy a finish feliratú „kapu” alá beguruljon végre Neo, a sok mindent kibírt Dacia Logan, és hazahozza a 16 országon átvezető 29 830 kilométer megtétele után a két félvilágjárót, Bertici Attilát és fiát, Norbertet. A legtürelmetlenebb várakozó természetesen Bertici Kinga volt, aki mint mondta, amíg a „fiúk” el nem indultak, nem tudta, milyen is lesz nélkülük ez az akkor még 50-re tervezett nap. „Egy hét után döbbentem rá igazán, hogy nincsenek itthon, hogy üres a ház — és nagyon hiányoznak. Aggódtam is értük, persze főleg olyankor, amikor az internet hiánya vagy a Facebook nemléte (Üzbegisztánban szigorúan tilos a közösségi portál) miatt nem tudtunk kommunikálni. Alig várom már, hogy itthon legyenek, az expedíció részletes meséjét, és hogy végre átölelhessem őket” — sorolta, miközben tekintete folyamatosan pásztázta az úttestet, hogy mikor pillantja már meg az autót. Aztán feltűnik Neo, üdvözlésként felvillantja összes fényszóróját, s kiszáll belőle a két nagyon fáradt, de hihetetlen élményekkel és érdekes tapasztalatokkal gazdagodott „turista”. Gyors-beszámolójuk nyomán villannak fel a Szibérián át a Japán-tengerig, valamint az onnan Közép- és Kis-Ázsián át hazavezető út élménytöredékei és nem mindig veszélytelen kalandjai.

„A legrosszabb a honvágy volt és a nyelvek nem ismerete — na meg a 2000 kilométer Kazahsztánban, az útnak is alig nevezhető valamin. Ez volt az egyetlen ország, amelyet keserű szájízzel hagytunk magunk mögött” — summázzák mindketten. Mint mesélik, Oroszország kellemes meglepetés volt, kedves, a közlekedésben türelmes, nyugodt és jól nevelt emberekkel, ultramodern városokkal, alacsony árakkal, -28 Celsius-fokos hidegekkel és kíváncsi titkos ügynökkel, aki az országból való kilépéskor „alig” két órán keresztül kérdezgette őket mindenről, még arról is, hogy Attila felesége hol dolgozik, és mi a telefonszáma. „Az egyik leginkább megterhelő szakasz Kirgizisztánban volt, ahol azzal szembesültünk, hogy az óriási havazás miatt lezárták a Pamír-fennsíkot, s ezért egy másik, de hasonlóan jeges és nem kevésbé veszélyes szakaszon kellett áthaladnunk; a Kaukázusban a mienk volt az egyetlen 4x2-es autó, amelyik nem csúszott neki más autónak vagy a szalagkorlátnak, igaz, hólánc sem volt túl sok autón” — mondja Attila, aki ezzel az expedícióval nagytatája emlékének is adózott, aki anno két és fél éven keresztül gyalogolt haza az orosz hadifogságból. „Amikor a szibériai pusztában „mondta” a GPS, hogy 2100 kilométert menjünk egyenesen, és utána kell jobbra fordulni, akkor tudatosult bennem úgy istenigazából, mit is jelenthetett gyalog megtenni ekkora távolságot” — teszi hozzá, majd nevetve mesélik, hogy Üzbegisztánban majdnem letartóztatták őket, mert lefényképeztek egy alagutat, amit tilos lett volna, de ez számukra csak akkor derült ki, amikor pár méter megtétele után körbevették őket a katonák — szerencsére gyorsan sikerült elsimítani a problémát, ám Üzbegisztánban nem emiatt okoztak hatalmas feltűnést, hanem az autó kék színe okán, ott ugyanis az utakon a törvénykezés szabályozásaként csak fehér színű járművek gurulnak; éjszaka viszont valóságos életveszély az utakon vezetni, mert tele vannak állatokkal és emberekkel. A kellemetlenségek és nehézségek azonban eltörpülnek az emberek kedvessége, az ultramodern városok és a természet leírhatatlan csodái láttán. „Mongóliába szerelmes lettem. Különleges élmény volt, varázslatos tájakkal, hihetetlen csenddel, olyan végtelen, ragyogó és olyan kék éggel, amilyenről nem is hitten, hogy létezik, éjszaka pedig szinte meg lehetett fogni kézzel a csillagokat” — meséli Attila.

Az expedíció harmadik tagja, mozgó otthonuk, azaz a Dacia Logan Neo a vártnál is ügyesebben vette az akadályokat — igaz, az üzbég benzintől megrázkódott, de aztán csak elindult —, az egész út során csak egy lengéscsillapítót és vízpumpaszenzort kellett cserélni, s a majd' 30 000 kilométer alatt egy defektjük sem volt.

Szabó Kinga Mária