Széchenyi a reformkor kiemelkedő alakja

Dr. Pelyach István, a Szegedi Tudományegyetem tanára, az Országos Széchenyi Társaság társelnöke Szatmárnémetiben tartott előadást gróf Széchenyi István tevékenységeiről és munkásságáról.

Dr. Pelyach István március 15-én az Északi Színházban megrendezett ünnepi eseményen tartott előadása arra épült, hogy gróf Széchenyi István valóban méltó a legnagyobb magyar címre.

„Ha Széchenyire emlékezünk, többnyire a reformkor kiemelkedő alakjaként tüntetjük fel őt. Tevékenységének fő időszaka, alkotó korszaka az 1830-as évek, az 1840-es évek közepéig. '48–49-ből méltatlanul feledtük el. Azért is, mert 1848 augusztusának végén rossz elmeállapotban került a döblingi idegszanatóriumba, ahonnan élete végéig nem jött ki, bár az 1850-es években kitisztult elmével és nagy tenni akarással alapvető munkákat írt Magyarország elnyomatásának történetéről. Ő írta a legkritikusabb dolgokat a Bach-korszakról” — mutatott rá az előadó, majd rátért arra, hogy milyen kötődései vannak Széchenyinek az 1848-as forradalmi folyamathoz.

„Széchenyi ha a karosszékében ült volna 1848 márciusában, akkor is a legnagyobb magyar lenne, mert az 1820-as években olyan dolgokat alkotott, amiket Magyarország történetében sem addig, sem azóta senki nem tett meg. Felismerte, hogyan lehetett kilábalni az országnak abból a feudális elmaradottságból, amelyben 200–300 éve sínylődött. Nem csak felismerte, hanem megadta ennek az átalakulásnak, modernizálódásnak a programját. Mivel ő igazi magyar ember volt, aki nemcsak gondolkodott, hanem tenni is akart, a '30-as évek közepétől, programjának megírása után gyakorlati alkotások sokaságával bizonyította be, hogy az anyagi és a szellemi energiákat értelmesen, a nemzet, az ország javára kell felhasználni, és erre Magyarországon van fogadókészség. A '30-as években komoly viták kereszttüzébe került a gróf, mert megfontoltan képzelte el a fejlődést. A korabeli arisztokrácia szellemi és anyagi segítségével próbálta egy új pályára állítani az országot. Miután bejárta Nyugat-Európát, és látta a fejlődési tendenciát, látta az eredményeit annak, amit Nyugaton már kétszáz éve elkezdtek, ezt a bevált utat akarta követni. Mások úgy látták, hogy a tizenkilencedik században már nincs idő arra, hogy lassan és megfontoltan haladjanak” — magyarázta dr. Pelyach István, párhuzamot vonva Széchenyi és Kossuth politikai és gazdasági szemlélete között.

„Kossuth elsősorban a társadalmi változásokra helyezte programját, azt vallotta, hogy ezek átalakítása magával hozza a gazdasági helyzet átalakulását is. 1848 tavaszán Széchenyi valóban félt a forradalomtól, mert azt hitte, hogy a forradalommal minden megváltozik. Attól félt, hogy Magyarország szembekerül Ausztriával, és olyan háború megvívására kényszerül, amibe belebukhat. Kossuth és Széchenyi elismerték egymás nagyságát. A nagy kérdés az volt, hogy ez a két ember vajon egymásra talál-e 1848 tavaszán. A reformkor nagy vitái után Széchenyi vállal-e valamit abból a nagy munkából, ami 1848 tavaszán kezdődött el? Az 1848-as európai hullám megteremtette azt a nagy lehetőséget, hogy végre ne csak vitatkozzanak, hanem cselekedjenek. Mindig az idő dönti el, hogy radikálisabban vagy megfontoltan kell cselekedni. Széchenyi nem akart forradalmat, de részt vett a forradalmi kormányban. Beismerte, hogy Kossuth nem egy esztelen forradalomba vezette a nemzetet, hanem maga is megfontoltan cselekedett. Beismerte, hogy ő is tévedhet. Vannak olyan élethelyzetek, hogy be kell ismerni, hogy amit addig hittünk, azon felül lehet emelkedni. 1848 szeptemberében Széchenyinek elborult az elméje. Rádöbbent arra, hogy azt az alkotmányos folyamatot, amit a magyar nemzet kivívott magának, fegyveres erővel kell megvédeni Béccsel szemben. Rádöbbent arra, hogy Bécs engedményei '48 tavaszán nem meggyőződésből, hanem kényszerből történtek. Rádöbbent, hogy Magyarország bele van kényszerítve egy önvédelmi háborúba. Ez nem szabadságharc, hanem önvédelmi háború. Szabadságharc 1849 tavaszától volt — már Széchenyi nélkül —, amikor kikiáltják az ország függetlenségét és a bécsi trón fosztását. Az '50-es években, amikor kitisztult az elméje, megírta, hogy a dinasztia nagyon sokszor becsapta a magyarokat — ismertette az előadó.

Végül hangsúlyozta: a Széchenyi-szobornak helye van Szatmárnémeti főterén. Az előadó Széchenyi és Kossuth példáján keresztül arra hívta fel a figyelmet, hogy a mai politikusok sokat tanulhatnának kettejük vitáiból, ugyanis ők nem arra törekedtek, hogy eltapossák, hanem arra, hogy érvekkel győzzék meg egymást, és amikor a közös érdek úgy kívánta, belátták a hibáikat, és együtt tették meg a szükséges lépéseket.