Színésznők anyaszerepben: Laczkó Tekla

Laczkó Tekla, a Harag György Társulat tagja boldog anyukaként tölti gyermeknevelési szabadságát. Ezúttal tehát nem a színpadi szerepeiről, hanem a gyermekáldás örömeiről, a családi élet szépségeiről beszélgettünk a művésznővel.

— Kérem, beszéljen röviden az eddigi életéről!

— 1981. december 4-én születtem Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségiztem. Mindig érdekelt a színház világa, és egy amatőr színjátszó kör segített végképp eldöntenem, hogy ezen az úton elinduljak. Így elindultam. Magyarországon felvételiztem a békéscsabai Színi Stúdióba. Itt szagoltam igazán bele, hogy milyen is valójában ez a világ. A pozitív és negatív dolgok folyamatosan váltakoznak, úsztam a hullámzó tengerben, de nem tántorított el sem mélység, sem magasság. Sok elméleti és gyakorlati dologban volt részem. Viszont ami elkezdődött Békéscsabán, a mai napig tart. Ez pedig a mindennapi tanulás. A békéscsabai négy év után jelentkeztem a Harag György Társulathoz, ahol felvételt hirdettek. Azóta, és ennek már tíz éve, a társulat tagja vagyok. Visszatekintve az elmúlt évekre, valószínű sok mindent másképp csinálnék, de ez már a múlt, ami valamikor egy jelen volt. Úgy, mint ahogy a most is egy jelen, ami holnap már a múlt lesz. Rájöttem, nem kell sokáig rágódni a dolgokon, vagyis nem rágódni kell, hanem mindenből csak tanulni és tanulni.

— Mikor döntötte el, hogy színésznő lesz?

— Nem tudok erre konkrétan válaszolni. Mint ahogy általában a gyerekeknél előfordul, hogy egyszer vasutas szeretne lenni, két hét múlva pedig orvos, nem emlékszem, hogy az én esetemben lett volna más válasz, ha feltettek nekem ezt a kérdést, hogy: Teklácska, mi leszel, ha nagy leszel? Nem vettem részt szavaló- vagy mesemondó versenyeken. Mint már fent említettem, a színjátszó csoportba való belépésemtől kezdve csak hagytam magam, hogy sodorjon az ár. Hol erre, hol arra. És most éppen itt vagyok.

— Az elmúlt év végén rendkívüli dolog történt az életében: gyereket szült. Mennyiben változott meg azóta az élete?

— Harmincéves koromig nem is gondoltam arra, hogy nekem valaha gyerekem lesz. Nem tudom megmagyarázni, miért gondolkoztam így. Talán nem voltam elég érett a gyerekvállaláshoz, és úgy gondolom, hogy ami megtörténik egy ember életében, mindig akkor történik meg, amikor kell. Az én esetemben a harmincadik életévemben fordult meg először a fejemben, hogy talán ezt az élményt nem kell kihagyni az életemből. Sokan kérdezték, hogy mi lesz a karrieremmel, nem félek-e attól, hogy minden megváltozik? Természetesen minden megváltozik. Erre már a terhesség alatt rájöttem, de igazán csak a szülés után döbben rá az ember, hogy ez az élet már nem az az élet. Bár szeretem a megszokott dolgokat, de a változásoktól sem ijedek meg. Minden másképp lesz majd. Viszont az élet így igazán teljes. Minden élettapasztalat más megvilágításban tünteti fel a dolgokat.

— Hogyan élte meg a szülést?

— Az anyaság nem a szüléstől kezdődik, hanem azzal a pillanattal, amikor egy nő áldott állapotba kerül. A kilenc hónap egy folyamat volt, vagyis felkészülés a szülésre. Azt gondolom, hogy ez a kilenc hónap testileg és lelkileg felkészíti a nőt. Felkészít az elfogadásra, elszakadni a régitől és befogadni az újat, megtalálni az összhangot, egymásra hangolódni. Terhességem elején még rengeteg tervem volt a karrierem szempontjából, csak úgy jött az egyik ötlet a másik után. Aztán a hetedik hónapban ezeket az ötleteket és terveket szépen dobozba csomagoltam és eltettem egy fiókba. Más dimenzióba kerültem, mivel csak arra koncentráltam, ami két hónap múlva bekövetkezik. A szülés a szervezetnek és a léleknek is egy sokk, ahol sikerült átlépni a saját határaimat. Azok a félelmek, amelyek esetleg a terhességem alatt megfordultak a fejemben, egy pillanat alatt szertefoszlottak. Nem volt rá idő, és főleg értelme nem volt a félelmekkel foglalkozni.

— Milyen a gyereknevelés?

— Izgalmas. Ez már egy harmadik lépcsőfok. Az első lépcsőfok a terhesség, a második a szülés, a harmadik lépcsőfok pedig a gyerekneveléssel kezdődik, de csak kezdődik, és ki tudja, hány lépcsőfok lesz még. Egy csomó olyan új dologban van részem, amit meg kell tanulnom. Eltelt egy kis idő, amíg összeszoktunk, de most már kezdek „multifunkcionális” lenni, és ezentúl így is lesz. Ha éppen sétálunk, akkor az egyik kezemmel tolom a babakocsit, a másik kezemmel pedig a kutyám pórázát fogom, és ez csak egy példa az ezerből, de ez most már normálisnak tűnik.

— Van segítség vagy önkéntes tanácsadók: rokonok, barátnők?

— Rengeteg ilyen van. Mindenki igyekszik elmondani a saját tapasztalatait. Amivel végül is nincs is baj, mert segíteni szeretne, de valahol az az ő igazsága. Én úgy gondolom, hogy az az igazi, amit én tapasztalok meg, mert ezáltal lesz meg az én igazságom, ami jó a kisembernek, a páromnak, a kutyámnak és nekem, vagyis az egész családnak.

— Most egy új életstílus van kialakulóban: apa, anya és gyerek?

— Ezt a felsorolást még kiegészíteném a kutyával is, aki miatt aggódtam egy kicsit, hogy hogyan fogadja majd az új „falkatagot”. Mindannyiunknak új ez az élet, mindenkinek oda kell figyelni a másikra. Szerintem ez mindenkiben tudatosult. A párommal kiegészítjük egymást, ami csak segíthet az esetleges problémák megoldásában.

— A kutya is lehet féltékeny?

— Nagyon. Ő mindig féltékeny volt rám. Nehezen viselte, míg nem alakult ki egy program. Néha kicsit értetlenül nézett rám, de mára már természetes számára, hogy bővült a család.

— Milyen lesz a visszatérés a színházba?

— Azt még nem tudom. Lehet, előveszem a fiókból azt az eltett csomagot. Meglátom, mit sikerül belőle megvalósítani. Ma más szemszögből nézek meg egy előadást, másképp értelmezem. Viszont magát az életet is másképp értelmezem. Vannak nagyon fontos dolgok, és ezután jönnek csak a fontos dolgok és így tovább. Mindenképp feltöltődtem és új energiákkal állok a munkához.

— Mi történik akkor, amikor együtt a család?

— Akkor teljes a család. Nagyon sok mindent együtt csinálunk: pelenkázás, etetés, öltöztetés, fürdetés, séta. Egyikünk sem húzza ki magát semmi alól. Ez is volt a célunk, hogy együtt neveljük a kis jövevényt — a kis Esztert —, és ne párhuzamosan.

Elek György