Szobor- és emlékjelavatás Szatmárhegyen

Tegnap a szatmárhegyi református templomban megemlékező istentiszteleten méltatták Krüzselyi Erzsébet költő munkásságát, akinek emlékére szobrot állítottak, ugyanakkor emlékjelet állítottak néhai Kovács Ferencné sz. Elchlinger Ida tiszteletére.

Mészárosné Hegedűs Zsuzsa budapesti lelkipásztor igehirdetésében a világosság és az értelem elkerülhetetlen fontosságáról beszélt. Amikor Isten megteremtette a világot, azt mondta: legyen világosság. Az jár világosságban, aki rendelkezik az értelemmel. Az értelmesség az emberi lét meghatározója. Az különbözteti meg az embert a tárgyaktól és más lényektől, hogy fel tudja fogni a világ értelmét. Rá tud kérdezni, mi az értelme a mi életünknek. Fontos, hogy értelemre gyúljon az emberi élet. Ha egy közösség tagjai nem találják annak a közösségnek az értelmét, amiben élnek, elkezdenek egykézni, ami a közösség pusztulásához vezet. Egy közösségre az ostobaság a legveszélyesebb. Ahhoz, hogy egy embernek hatalma legyen, szüksége van mások ostobaságára. Mészárosné Hegedűs Zsuzsa kiemelte: két nőre emlékszik a gyülekezet. Az egyik Krüzselyi Erzsébet, aki testi fogyatékosságokkal rendelkezett, de lelki és szellemi világosságban élt. A másik Kovács Ferencné sz. Elchlinger Ida, aki tanítónőként szintén a világosság, a hit és a tiszta szellem világában tanított és nevelt gyerekeket, majd lelki közösséget szervezett a felnőttek számára. Istent és önmagunkat kell megismerni a Szentírásból, ragaszkodni kell az atyák hagyományaihoz, a szülőföldhöz és az ősök hitéhez.

Az igehirdetést követően verset mondtak az egy nappal korábban megrendezett Krüzselyi Erzsébet vers- és prózamondó verseny szatmárhegyi versenyzői, tárogatón játszott Zágoni Mihály, billentyűs hangszeren játszott és énekelt Félegyházi Árpád, énekelt Mészárosné Hegedűs Zsuzsa. Krüzselyi Erzsébet szülővárosa, Máramarossziget lakói nevében Orosz Krisztofer mondott beszédet. Muzsnay Árpád, Krüzselyi költészetének felfedezője többek között a következőket mondta: „Napok óta a legnagyobb élő magyar költőnk, Kányádi Sándor egyik állítása jár az eszemben: a vers az, amit mondani kell — fogalmazta meg ő nagyon frappánsan egy kisdiák kérdésére hivatkozva. Ha folytatni szeretném a gondolatot, csupán annyit fűznék még hozzá: a verset mondani kell, mert mondatja magát. (…) Egyik öntelt és magát tévedhetetlennek tekintő irodalmárunk napokkal előbb azt próbálta fejtegetni és bizonygatni nekem, hogy sem Krüzselyi Erzsébet, de még Reményik Sándor sem tekinthető költőnek. (…) Krüzselyi verseit versnek érezték és érzik sokan, nem csupán olvassák, hanem szavalják is. A szombaton sikeresen lezajlott szavalóverseny vitathatatlan bizonyság számomra. Igen, költőnek állít Szatmárhegy református magyarsága örök emléket”.

A másik, az élők sorából már elköltözött nő, akinek emlékére jelet állítottak, Kovács Ferencné sz. Elchlinger Ida, aki évtizedeken át tanította a gyerekeket, valamint közösségi életre, hitre és szeretetre vezette a felnőtteket. Gál Gyöngyi magyar szakos tanfelügyelő beszéde nagyon sok résztvevő szemébe csalt könnyet. Szavait egyszerre nevezhetjük személyes emléknek és a szatmárhegyiek vallomásának, ami azt jelzi, hogy testben már nincs közöttük az egykori lelkipásztor-feleség és anya, de lélekben közöttük maradt, s élnek a szavai és tettei.

A templomból kivonulva a gyülekezeti ház udvarán leleplezték a Krüzselyi-szobrot, a templomkertben pedig a Kovács Ferencné-emlékoszlopot. Nem volt könnyű feladat Kovács József lelkipásztor számára levezetni az ünnepi műsort, hiszen öröm és fájó emlék hatotta át. Öröm, hogy sikerült szobrot állítani Krüzselyi Erzsébetnek, részben öröm, részben egy soha be nem gyógyuló seb feltépése, hiszen ő nemcsak a nőszövetségi elnököt veszítette el, hanem az édesanyát is. Ugyancsak hasonló helyzetben volt Kovács Ferenc nyugdíjas lelkipásztor, aki az eltávozott felesége emlékjelénél mondott áldást.

Elek György