Tengerén kínjának

— Nu înţeleg ungureşte! (Nem értek magyarul!). Ezt az elriasztást napi gyakorisággal, évekig hallhattam az üvegfalon át, mert a szomszédos rendelő többségi orvosnője így fakadt ki ingerülten, valahányszor magyarul kopogtak be hozzá. Hideg zuhannyal, de akár egy arcul legyintéssel is felér egy ilyen mozzanat a segítséget kereső szenvedő embernek. Tudni kell, hogy Romániában a beteg nem választhatja meg a kórházi orvosát, ennek híresztelése csak dajkamese és porhintés az EU-nak, a valóságban a kórházak rendje szerint a napi soros orvos a betegfelvevő. Ettől eltérni csak borítékolt módszerrel lehet, na de mit tegyen az, akinek üres borítékra sem futja már?

Sarkalatos az orvoslásban, hogy a beteg és gyógyítója közt bizalmas, baráti kapcsolat legyen. Erre időt és energiát kell szentelni, a ráfordítás azonban busásan megtérül, az orvos olyan fontos adatok birtokába juthat így, melyek perdöntőek lehetnek a kórismézésben, de a gyógyításban is. A beteg bizalmát, panaszainak árnyalatait, rezzenéseit csak az anyanyelvén lehet elnyerni és megérteni, de még így sem egyszerű dolog, hiszen sok a zárkózott, nehéz természetű, akár a gyermeteg ember is. Ezért aztán a doktornak jól fel kell kötnie az alsóneműjét ilyenkor, főleg hogy az egyetemen lélektant nem is okítottak neki. A beteg-nővér kapcsolattal hasonló a helyzet, apróbb panaszait, testi titkait, kétségeit, kérdéseit csak az anyanyelvén tudja elsírni a beteg egy szavát értőnek.

Mikor az orvos és a beteg egymás szavát nem érti, és a párbeszédük csak az igenre és nemre, vagy akár csak a vizsgálat kiváltotta jajszavakra épül, a beteg ügye már eleve vakvágányon van, nagyon halovány gyógyulási eséllyel. E talajon hihetetlen, de gyakori olyan helyzetek adódnak, akár klinikákon is, hogy a román orvos gyógyítani kezdi gyámoltalan, egyszerű magyar (vagy német) betegét, de azt sem tudja még, hogy annak mi a valós baja. Bár megyénket sok magyar lakja, az egészségügyünkben a magyar alkalmazott és a magyar szó ritka már, mint a fehér holló. Nagykárolyban pl. még románul is gyengén tudó moldáviai orvosokat honosítottak. Ekként a magyar (német) betegnek a gyógyulási esélyei jóval korlátozottabbak a románénál, és sokkal nagyon a lehetősége az el- vagy félrekezelésének is, ennek függvényében pedig az átlag élettartama is mérhetően rövidül.

A legsúlyosabb hátrányos megkülönböztetés ez, a nem román beteg másodrendű állampolgári mivolta mellett másodrendű beteggé is minősül, többlet-szenvedéssel és súlyos kihatásokkal akár az életére is. Mindezek fő oka a kíméletlen románosító politika, de az is, hogy a fiatal magyar orvosok zöme a nemzeti érzést sutba dobva, csak saját irháját mentve, menekül az országból a süllyedő hajóról. Van ugyan néhány román orvos, aki suttyomban beszél magyarul, de afféle még nem termett, hogy valaki az itt lakók sokfélesége miatt, emberi tartásból megpróbált volna magyarul tanulni.

22 év hajbókolás és pitizés után, a most ellenzékben levő érdekvédelmisekbe is belesajdult hirtelen egy leküzdhetetlen együttérzés és aggódás a magyar beteg iránt, törvényt is javasoltak íziben, hogy a magyar beteggel magyarul szóljanak ezután. De nem ám mindenkivel, mert az agyi korlátok időtlenek, hanem csak azokkal, akik legalább 20%-nyiak a lakosságból. Kedves és derék dolog ez, ugye?

Románia 1995-ben aláírta az Európa Tanács 1992-ben közzétett Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját (ünnepélyes nyilatkozat), és azt 2008-ban, röpke 13 év után törvényerőre is emelte. A nyilatkozatnak olyanok az ajánlásai, hogy tiszteletben tartásuk esetén boldogan élhetne a magyar Erdélyben, akár hal a vízben, vagy mint az osztrák Dél-Tirolban, a svéd Finnországban, a rétoromán Svájcban. Az előírások azonban a csalárd román politika egyik fülén be, a másikon meg ki, persze egy kisujj sem mozdult az ügy érdekében, nem is volt szándék rá, a charta pedig gúnyos mosollyal a Trianon utáni fogadalmak mellé került a legalsó polcra, porosodni az idők végezetéig.

A nyilatkozat kötelezően előírja a kórházakba, öregotthonokba és szociális intézményekbe beutaltaknak az anyanyelvükön való gondozását, kezelését, ápolását. Megvalósításáról most, öt év elteltével számot kell adjon az ország az EU-nak, de az illetékes Egészségügyi Minisztérium csak áll, mint borjú az új kapu előtt, fogalma sincs miről van szó, hiszen semmiféle ez irányú intézkedés soha nem történt. Menteni a veszett fejsze nyelét lekérdezett nosza a megyékhez nagy álszent szigorral, hogy adjanak számot ők a meg nem történtekről. Beindul ilyenkor a szokásos szóáradat, halandzsa-özön, a semmi négyzetre emelése akár mellveregetéssel is a megyék és Bukarest, aztán Bukarest és Brüsszel között, pedig a rákérdezésre lehetne rövid és velős is a válaszon: Nyugaton (de Keleten, Északon és Délen is) a helyzet változatlan, de talán még rosszabb.

A mai román valóság ismeretében egy dolog biztos: ha látni fogom, hogy a Szatmár Megyei Kórház orvosi és középkáderi állásokat hirdet, és a szakmai képzettség mellett a magyar nyelv ismerete is feltétel, egészen biztos leszek benne, hogy mélyen alszom és álmodom.

Tisztelettel:

Dr. Zagyva Miklós