Thália erdélyi napszámosai

Többnapos rendezvénysorozattal ünnepelte megalakulásának 65. évfordulóját a Harag György Társulat, ennek keretében mutatták be Nászta Katalin Thália erdélyi napszámosai című könyvét.

Mivel a kötet egyszerre bír színház- és sajtótörténeti jelentőséggel, színházi szemszögből Bessenyei Gedő István, sajtótörténeti szempontból pedig Elek György kérdezte a szerzőt. A kötetből az olvasó egy egész színházi korszakba nyer bepillantást az interjúkat olvasva. Nászta Katalin elmesélte, hogyan lett színésznő, holott nem annak készült, majd hogyan lett egy ilyen színvonalas interjúkötetnek a szerzője. Nem igazán készült a színire, mégis könnyen bejutott, a színpadon tapasztalta meg a színészettel járó nehézségeket, sok negatív kritikát kapott. Később felfigyelt arra, hogy a színészt — aki az életét áldozza a színházért — legutoljára kérdezik meg, hogy mi a véleménye bizonyos dolgokról. A színész mára sem érte el azt a rangot, amit egy költő vagy bármilyen más művész. Ez ösztönözte arra, hogy megkérdezze színésztársait, hogy abban a korszakban mit lehetett tenni, ki hogyan próbál túljutni a nehézségein. Olyan dolgokról kérdezte a színészeket, amiket csak ők tudnak elmondani. A kötetben lévő beszélgetések két év alatt készültek el, úgy tűnt, hogy a Kriterion Könyvkiadó felvállalja a kiadását, végül közölték, hogy mégsem. A kötet interjúalanyai fiatalos lendülettel, vágyakkal indultak el a pályán, de érezhető a szavaikból, hogy a tenni akarás egy állandó elfojtással próbál létezni. A jelen lévő színészek nagyon érdekes történeteket meséltek el azokból az évekből, amikor az akkori hatalom mindent ellenőrzött és irányított, sok esetben leállított, betiltott, megrövidített, átalakított előadásokat. Parászka Miklós több példát sorolt fel azt igazolva, hogy a cenzorok és a pártkatonák nem voltak egyformák, voltak köztük olyanok, akikkel együtt lehetett működni. Elek György elmondta, hogy a kötetnek az az értéke, hogy minden interjúalany számára személyre szabott kérdéseket tett fel a szerző, minden megkérdezett a saját egyéni dolgairól beszél. Nászta Katalin arra volt kíváncsi az interjúk készítésekor, hogy mi a feladata a színésznek. Abban reménykedett, hogy a színház tud olyan lenni, hogy a közönséget egy előadás legalább annyira felháborítsa, hogy abban a helyzetben kezd valamihez. Most ugyanez a dolga a színésznek, bár a módszerek tekintetében vannak különbségek. Bessenyei azt kérdezte, hogy megváltozott-e a színház a társadalmi szerepe. Például nem működnek ugyanúgy az áthallások, amelyek Sütő András drámáit éltették, nem is biztos, hogy a mai néző meghallaná ezeket. A mai ember sokkal több terhet visel, de másként. Ma az ember olyan terheket visel, amiket nem is vesz észre. Nagy kérdés: lehet-e csak annyi dolga a színháznak, hogy tükröt tart a közönségnek, hogy az meglássa a szörnyűségeket, ha nincs megoldás? Több Magyarországra áttelepedett színész is részt vett a könyvbemutatón, akik csalódásaikról beszéltek. Azzal a céllal mentek át, hogy ott magyar színészek legyenek, s közben naponta szembesültek azzal, hogy románoknak nézték őket, és nem voltak hajlandók befogadni őket. Nászta Katalin is áttelepedett, miután Romániában nem tudta kiadni az interjúkötetét, abban a reményben, hogy majd az anyaországban kiadják. Nagyon gyorsan megtapasztalta, hogy az anyaországot egyáltalán nem érdekelte az erdélyi magyar színjátszás, és végül az elmúlt évben mégis Erdélyben került kinyomtatásra a könyv.