Tiszteljük, szeressük az édesanyai hivatást felvállalókat!

„Egy család boldogsága elsősorban nem attól függ, hogy mennyi pénze van” — hangzott el a nagymajtényi kirbájon. A Nagyboldogasszony-búcsúmisén Szilágyi János esperes, a Fatimai Szűz Mária egyházközség plébánosa beszélt a híveknek a Szűzanyáról.

Csütörtök délelőtt szerte a nagy múltú, különösen széles utcákkal rendelkező faluból sereglettek a hívek a Nagyboldogasszony oltalmába felajánlott, az ő dicsőségére emelt igen szép, impozáns templomba. Az itteni plébánia már az 1332-es pápai tizedjegyzékben is szerepelt — olvasható az egyházmegye honlapján lévő tudástárban. A hitújításkor megszűnt, majd 1722-ben állították vissza. A Thököly-felkeléskor, 1676-ban elpusztult a templom. A meghonosodott svábok 8 év alatt újjáépítették. Az 1791-es tűzvész idején a lángok martaléka lett. A jelenlegi templom 1795-ben épült fel. A főoltár tabernákuluma Hám János püspök ajándéka, amit Klobusiczky Péter Bécsben készíttetett a szatmári székesegyház számára. A templomot 1923-ban, majd 1959-ben renoválták kívülről. Belső festése 1979-ben történt.

Feltűnően sok németországi rendszámú személygépjármű is állt a templom előtt — innen is nagyon sokan elvándoroltak a kilátástalanság miatt, a jobb élet reményében…

A búcsúmisére persze idén is színültig megtelt a templom, odaadó imával, énekkel dicsérték az Urat a hívek. Az idei szónok Szilágyi János, a nagykárolyi 2-es számú esperesi kerület esperese, a nagykárolyi Szűz Mária-templom plébánosa volt. Az istenanyáról szólt. „Kedves testvérek, a Szűzanyát jöttünk ünnepelni ma, Mária mennybe való fölvételét. Isten Máriát, Jézus édesanyját testével-lelkével magához emelte a mennyekbe, a dicsőségbe. Ezáltal ott fent, a mennyben nekünk egy hatalmas közbenjárónk, pártfogónk van. Ezt ismerte fel annak idején első királyunk, Szent István is, ezért miután elveszítette egyetlen fiát, trónörökösét, fájdalmában az országot, az induló magyar kereszténységet a Szűzanyának ajánlotta fel. Mert tudta, hogy a Szűzanya kezében jó kezekben van az ország, jó kezekben van a kereszténység… A mai napon mi is ajánljuk fel a Szűzanyának azt, ami számunkra a legfontosabb, ajánljuk fel a családunkat, családunk tagjait, és kérjük a Szűzanyát, hogy legyen gondja rájuk!” — fogalmazott.

Átfogó, tartalmas, lélekhez szóló beszédében Szilágyi János a keresztények reménységéről is szólt. „Az ember élete nem fejeződik be a test halálával. A test felmondja a szolgálatát, földbe kerül, elenyészik, porrá válik, de az ember szellemi része, az ember lelke, az tovább él Isten világában. És amikor majd elérkezik a történelem legutolsó napja, a Mindenható Atya az elporladt testünkből egy új, megdicsőült szellemi testet ad, lelkünk újra egyesül a testünkkel, és mint megdicsőült emberek élünk majd Istennek a világában. Jézus nem a lelkeknek ígért örök életet, hanem az embernek. Az ember pedig test és lélek. Máriával ez már megtörtént (mármint a megdicsőülés — a szerző megj.), velünk majd csak a történelem utolsó napján fog megtörténni. De ha Máriával megtörtént, akkor remélhetjük, hogy velünk is meg fog történni, hiszen Jézus megígérte ezt nekünk. Ezért mondtam, hogy Mária menybe való felvétele alapja a mi reményünknek.”

Az ünnepi alkalom szónoka hallgatósága figyelmébe ajánlotta azt a tényt is, hogy „kétezer évvel ezelőtt a világ még nagyon szegény volt, az emberek jelentős része nélkülözött, sokan éheztek, csak keveseknek jutott ki az a kiváltság, hogy mindennap jóllakjanak. Mária is azok közé tartozott, akiknek be kellett osztaniuk a kenyeret, hogy holnapra is jusson. Ennek ellenére az angyal egyetlen szavára vállalta a gyermeket, a gyermekáldást. Vállalta azt, hogy holnaptól egy szájjal többet kell etetnie.” Ezt a szemléletet állította szembe az anyagias, keresztényi lelkülettel ellentétes életfelfogással, miszerint autót, lakást, illetve egyebeket kell okvetlenül biztosítanunk a gyermekeinknek. És amennyiben ezeket nem tudjuk megtenni, inkább nem vállaljuk a gyerekáldást. „Ha pedig a gyermekben nem Isten áldását látják, ott ha el is fogadják a gyermeket, sok esetben terhet látnak benne. Hiszen ennek a gyermeknek mindent meg kell adni, amit a mai világ csak kínál. Már egészen kicsi korában a legmodernebb eszközöket. (…) Aztán szép nagy lakást, természetesen bebútorozva, jó vastag csekk-könyvet… Hát ilyen világban, ilyen körülmények között ki tud még egy gyermeket vállalni?” — elmélkedett a szónok. Mint kifejtette, ez az életfelfogás megáll a saját lábán: „Ha így gondolkodok, akkor biztos, hogy nem tudok több gyermeket vállalni.” Rámutatott azonban arra, hogy ez nem keresztényi életszemlélet: „Nézzük meg azt, hogy aki így gondolkodik, aki így cselekszik, az mennyire keresztény! Azt kell mondjam, hogy nem az. Mert aki így gondolkodik, aki így él, az az anyagiakban látja az élet célját, az élet értelmét, márpedig a keresztény ember számára nem az anyagiak képezik az élet célját, az élet értelmét” — nyomatékosította.

„Hála Istennek ma is vannak szülők, akik vállalják a gyermekeket, és ezeket a gyermekeket becsületességre, jellemességre, Isten- és emberszeretetre nevelik” — jutott el egy újabb fontos szemponthoz a szónok, aki beszélt arról is, hogy Mária faragott embert Jézusból, ő tanította meg járni, beszélni, emberré lenni. Mindennek kapcsán hangsúlyozta, hogy nem elegendő elfogadni a gyermekáldást, hanem nevelni is kell az isteni ajándékot. „Mária esetéből kiindulva az egyház meggyőződéssel vallja és hirdeti, hogy amint Isten megdicsőítette Máriát azért, mert vállalta az édesanyai hivatást, és eleget tett ennek a hivatásnak, ezért Isten minden édesanyát meg fog dicsőíteni, aki méltó az édesanyai létre. És ha Isten egyszer majd minden édesanyát megdicsőít, akkor nekünk már most, ebben az életben tisztelni, szeretni kell őket” — ajánlotta hallgatósága figyelmébe.

A megható gondolatokat követően — több szem is könnyben úszott — közös imádkozással, dicsőítő énekekkel folytatódott a mise. Ebben az évben is sort kerítettek az ünnep talán legörömtelibb mozzanatára: a körmenetre. Szűz Máriát, a különleges zászlókat a hívek kivitték az udvarra, az útra.

Egyébként kilenc Madonna-ábrázolás van az oltár körül a majtényi római katolikus templomban, ha lehet ilyet mondani, a legkülönlegesebb ezek közül a majtényiak öltöztetős Szűzanya-szobra, melynek mindahány színből van több rend ruhája. Fehérből például három. A szobrot talán még az idetelepülő svábok hozták magukkal az óhazából, nem tudni, hogy az indulás előtt közvetlenül alkották, avagy már hosszabb ideje tisztelték rajta keresztül az istenanyát. Az eredeti szobornak is mozdíthatók voltak a végtagjai, de az 1900-as évek elején a korabeli plébános visszaküldte Németországba az alkotást, és a renoválás alkalmával még inkább hajlíthatóvá tették a majtényi Szűzanya-szobrot. A csuklóját, a könyökét, a vállát, a nyakát, a derekát, a lábát pedig forgóban és térdben lehet mozgatni a Madonnának, míg Jézusnak „csak” a kezei emelhetők. A gyermekszobrot leemelik, s ott adnak „rá” más ruhát, a Szűzanya szobrát ellenben nem praktikus leemelni a magasból, inkább a létrán egyensúlyozva öltöztetik. Ezért kellett hát mozdíthatóvá tenni az ilyen alkotásokat. A majtényiaknak vélhetően azért különösen kedves ez a szobor, mert az óhazához köti őket. Persze az „új haza” szentjei is feltűnnek egyébként a templomban: Szent István és fia, Szent Imre, valamint Szent László és Szent Erzsébet egy-egy ábrázolását fedezzük fel a főbejáratnál.

A kirbáji misét követően a híres-neves majtényi ebéd várta az ünneplőket, és közösségi ünnepet is tartottak: alkalom nyílt tehát arra, hogy örvendezzenek egymásnak az emberek, a családok, örüljenek az isteni áldásnak.

Megyeri Tamás Róbert