×
2024. 03 29.
Péntek
Auguszta
15 °C
tiszta égbolt
1EUR = 4.97 RON
1USD = 4.61 RON
100HUF = 1.26 RON
Olvasó hangja

Tíz éve éljük meg hiányát

2012.05.15 - 14:33
Megosztás:
Tíz éve éljük meg hiányát

Reizer Pál püspök halálának tizedik évfordulóján

Két sír található a szatmárnémeti hídon túli római katolikus temetõben, amelyeken mindig van élõ virág és égõ gyertyák hirdetik a krisztusi szeretet szakadatlan jelenlétét. Ez a két sír Reizer Pál püspök úr, és Ft. Merk Mihály földi maradványainak nyugvóhelye. Nem csak évfordulók alkalmával, nem csak ünnepeken, mindig jelen van ezen a két síron a nem tudunk és nem is akarunk elfelejteni ragaszkodó üzenete. Ez azt jelentené, hogy õket mindenki szerette? tamáskodik az erõtlen hit. Nem. Mint ahogy a nem mindenkinek megfelelni akaró emberek esetében lenni szokott, mint ahogy Jézus élete is példázza, a követõk mellett a jellemes embernek ellenségei és vetélytársai, irigyei egyaránt voltak és vannak.

Velük ne foglalkozzunk, inkább a példaképpé emelhetõkkel, a jellemes bátrakkal, Reizer Pállal és Merk Mihállyal, mert a tények ismeretében joggal mondhatjuk, hogy nem feledtük el õket. Ma is vannak, akik ragaszkodnak emberséget tápláló emlékükhöz, függetlenül attól, hogy pap vagy püspök nevét írták azokra a sírkövekre, mert felülírja a tisztséget a kõ alatt nyugvótól kapott emberség, személyiségük küldetéses varázsa. Emberség pedig egy van. Nem lehet ugyanakkor hazug és õszinte, nincs viszonylagos emberség. Csak emberség van, és embertelen képmutatás van, meg hitvány tanítvány van, juttatja eszünkbe ez a két sír.

Aztán azon töprengünk el, hogy lehet-e mesterségesen elõidézni feledést, lehet-e mesterségesen elõidézni sötétséget a fejekben és a szívekben? Olyan ez a kérdés, mintha abban kételkedünk, hogy lehet-e közönnyel tagadni a sírokon elõ és hervadó életet? Sajnos lehet. Ilyen szándék is kiötlõdik fejekben, és ideig-óráig úgy tûnhet életre is hívható. Mi itt most a sötétítés, a lelkek befeketítése, a sötétség, a hatalmas úr a feledés ellen, keresünk szavakat. Földbe taposni bárkit, bármikor, bárki könnyen megteheti. Vállrándításos világban élünk, ahol alig pislákol a lelkiismeret és hála fénye.

2012. április 18-án ki-ki a maga módján emlékezett Nagyméltóságú és Fõtisztelendõ Reizer Pál püspök halálának tizedik évfordulóján a fõpásztorra. Az a különleges pap volt, aki nem eljátszotta, nem bemutatta, nem elvégezte, nem kipipálta a szentmisét, hanem jelen volt a szentmisében és élte azt. Életét adta a szentmiséhez. Nem volt sem elõadó, sem oktató, sem ripacs, sem felsõbbrendû, sem gyalázatosan alázatos. Nem szerepet játszott, hanem élte a pillanatot, az itt és most soha vissza nem térõ pillanatát, a megismételhetetlen lehetõséget, az evangélium kelkínálását.

Tisztelte és becsülte azokat, akik szószéke körül összegyûltek. Tisztelte annyira, hogy beszédeire alaposan felkészült. Volt annyi ön- és közösségbecsülése, hogy az életbõl, a mûvészetekbõl, a tudományokból vett példákkal, színes, igényes kitárulkozással igyekezett eljuttatni híveihez az evangéliumot.

Az Õ segítségével és tényleges közremûködésével sikerült megalapítani a Szent-Györgyi Albert Társaságnak elsõként a telefonos lelki segélyszolgálatot Romániában, a Zöld Telefont. A Püspök Úr bocsátott az szolgálat rendelkezésére kényelmes, biztonságos feltételeket, elõször a püspökség épületében, majd a Scheffler János Központban. Fából vaskarika a lelkisegély szolgálat, ha nincsenek a csapatban papok, mondta megfellebbezhetetlen határozottsággal. Beállt az ügyeletesek közé. Az egyik éjszakai segélykérõ felismerte a hangjáról. A szabályok folytán attól fogva nem vállalhatott ügyeletet, mert az ügyeleteseknek nem volt nevük, csak számuk.

Közelébe férkõztek potyázók, élelmes lesipuskások. Koldusok és orvosok egyaránt tartották a markukat. És õ adott, és õ hitt. Elhozta a Segítõ Jobbot és megszervezte mûködését. Intézményeket, otthonokat, templomokat épített. Iskolát alapított a hit, a nemzet, a magyar kultúra védelmében. És kenyeret dobott vissza a farizeusnak, az árulónak is.

Egyházmegyei zsinatot szervezett és hirdetett meg. Lankadatlanul figyelte a politikai eseményeket. Politikai jellegû találkozások alkalmával elmondta, hogy egyházmegyéjének hívei kétszeresen hátrányos helyzetben vannak, mert magyarok és római katolikusként nem az államvallássá tett ortodox egyház hívei.

Mûvelt ember volt, és folyton mûvelte magát, mert tudta, hogy ma már a templomot olyan emberek töltik meg, akiket nem lehet üres szavakkal elengedni. Prédikációi a hétköznapokban megfáradt ember kérdéseire adott, nem hétköznapian megfogalmazott, válaszok voltak. Járható utat talált a templom és a mindennapok között. Nagy szerelme és féltve vigyázott kincse volt az ifjú nemzedék. Azon nagyon kevesek közé tartozott, aki hangot talált az ifjúsággal. És õk érezték az õ óvó, de folyton erõt, szabadságot és bátorságot adó szeretetét. Millió elfoglaltsága mellett szakított idõt az õt felkeresõ régi tanítványokkal való találkozásokra. Számtalan alkalommal hallhattuk tõle, hogy régi tanítványai kértek találkozási lehetõséget vele. Keresték a társaságát a külföldrõl hazalátogatók, a hazaiak.

Elsõk között kérte a Magyar Igazolványt, és fegyelmezett türelmetlenséggel várta, mert érezte, hogy sietni kell. Kell a Magyar Igazolvány a léleknek, a szívnek, és kell, hogy lássák a hívek merre tartunk, kell, hogy ne féljünk, hogy merjük vállalni önmagunkat. Egyszerre jött meg mindkettõ, a halál is a Magyar Igazolvány is.

Soha nem felejtem a Rá oly jellemzõ esetet. Egy vasárnap, tizenkét éves püspökségének felénél járhatott, amikor kirobbanó belsõ lelki örömtõl hajtva mondta telefonba: gyönyörû vasárnapom volt, mert pap, lelkipásztor voltam reggeltõl estig! Ezen a vasárnapon helyettesítette egyik paptestvérét. Az oltárnál, a hívek között, a gyóntatószékben, a beteg ágya mellett volt igazán elemében, volt „csak” pap és lelkipásztor, és volt boldog ember. Igen, a boldogtalan ember, nem igazán pap, csak az pap, aki ugyanakkor boldog ember. Ennek a boldogságának a fényét koptatta nap mint nap a püspöki székkel járó kereszthordozásban.

Mindezt sürgõsen kellett tennie, mert azt is tudta, hogy a számára kapott test törékeny. Tudta, hogy felszentelése után, sürgõsen fel kell gyûrnie az inge úját és nekilátni a lelkek, a templomok, az intézmények, az Egyház építéséhez. Világító lámpása ezen a nehéz úton – amit a pontosság kedvéért harcnak kell neveznünk – Krisztus szeretete volt. Élete minden percét felhasználta arra, hogy tettekben mutassa meg azt, amirõl mások csak prédikálnak. Jelentõsége a szatmári egyházmegye püspökeinek sorában a legnagyobbakkal mérhetõ. Pedig a püspöki trónus számára kényelmetlen szék volt, a püspöki süveg számára kereszt, melynek súlya alatt roskadozva, de nagy-nagy hittel, vitte Egyháza ügyeit.

Püspök Úr! a szeretet nem felejt, üzenik a sírodon viruló és hervadó virágok és üzenik az ott világló és kialvó gyertyák csonkjai. A szeretet nem felejthet, a hála nem szûnhet meg, ez különbözteti meg a keresztényt a vadaktól, a soha jól nem lakóktól, az álszentektõl, az érdekemberektõl.

A püspöki cím mögül, tíz év távlatából is, makacsul fel-felvillan emlékezetünkben az Egyházépítõ Reizer Pál püspök mélységesen emberi arca. A boldogtalanok, akik csak akkor hisznek, ha látnak, zarándokoljanak el a hídon túli temetõbe, láthatják, hogy az õ sírján tíz év óta soha el nem fogyott a szeretet lángja, az emlékezés virágainak illata.

Csirák Csaba