Több százan ropták a néptánc örömünnepén Bogdándon
A bogdándi néptáncseregszemle a régió legjelentősebb néptánctalálkozója lett az évek során, amely idén is minőségi szórakozást és feltöltődést nyújtott azok számára, akik vasárnap a Tövishátra látogattak — és megállapíthatták: táncosutánpótlásban nincs hiány.
Nagyokat csattantak a csizmaszárakon a tenyerek, libbentek a szoknyák, repültek a pántlikák és „porzott a padló” a több száz táncos lába alatt, akik vasárnap déltől késő délutánig ropták a szilágysági, szatmári, tövisháti, kalotaszegi táncokat Bogdándon, az immár huszonhetedik alkalommal megszervezett néptáncfesztiválon. S bár a néptáncosok seregszemléje fölött szinte egész nap lógott az eső, csak délután csordult ki az ég könnye, így a helybéliek és a Tövishátra érkezett vendégek szinte zavartalanul élvezhették a megye minden szegletéből (és annak határain túlról is) érkezett magyar, sváb, roma és román csoportok előadását — no meg a messze földön híres bogdándi bélest s a nem kevésbé ízes bogdándi magyar beszédet.
Közel három évtizede, huszonhét évvel ezelőtt tartották az első néptánctalálkozót a tövisháti dombok között, két világ — Szatmár és Szilágyság — határán, egy olyan ember fáradhatatlan kitartásának köszönhetően, aki talán nem is remélte, hogy álma ilyen naggyá nő, s hogy a bogdándi néptánctalálkozó mára már nemcsak a régió legnagyobb néptáncos seregszemléjévé, de legrangosabbjává is válik. Idén is nagyon sokan voltak kíváncsiak a néptánctalálkozóra, s a szervezők figyelmességének köszönhetően — ugyanúgy, mint az előző években — olyanok is eljuthattak a helyszínre, akiknek nincs autójuk, hiszen kora délelőtt ingyenes autóbuszjárat indult Szatmárnémetiből, így sokkal több néptánckedvelő és hagyományszerető nézhette meg több száz táncos virtuskodását. Az eseménysor — mint lassan már két évtizede — főhajtással kezdődött: Sipos Lászlóra, a néptáncfesztivál 1999-ben elhunyt megálmodójára és elindítójára emlékeztek, s elhelyezték a kegyelet virágait a róla elnevezett magyar néprajzi múzeum falán lévő emléktáblájánál; annál a hangulatos, fehér falú, tornácos, piros muskátlis múzeumháznál, amely szintén Sipos Lászlónak köszönheti létét, hiszen már 1982-ben megkezdte az anyaggyűjtést, és a jellegzetes tövisháti magyar parasztház 300 tárgyat őriz — bútorokat, kerámiatárgyakat, bogdándi szőtteseket, háztartási eszközöket.
A főhajtást követően a fellépő tánccsoportok zöme, a meghívott vendégek és természetesen a helybéliek élő muzsikaszóval, népdalokat énekelve vonultak fel — most már aszfaltozott úton — a domboldalban lévő színpadig. Ott először házigazdaként Bogdánd polgármestere, Aurel Bojan üdvözölte a jelenlevőket, jó szórakozást kívánva mindenkinek, s megköszönve a megyei tanácsnak a támogatást, amellyel idén is hozzájárult a találkozó megszervezéséhez — igaz ugyan, hogy a megyei tanács vezetőségéből most senki nem volt jelen (s úgy általánosan kevesebb politikus tette tiszteletét, hiszen nincs választási év), de Kereskényi Sándor megyei tanácsos valószínűleg tolmácsolja majd nekik a polgármesteri köszönetet. „Azt hinnénk, a világ végén vagyunk itt, Bogdándon, pedig két világ találkozásánál, s ha a mai Európában zajló ellentmondásos folyamatokra pillantunk, még inkább érezzük, mennyire fontos visszatérnünk alapvető értékeinkhez, múltunkhoz” — mondta. A néptánctalálkozót szervező Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpontot vezető Robert Laszlo kiemelte: Tövishát példamutató az összefogásban. „Az ilyen rendezvények különböztetnek meg bennünket más megyéktől, ez jellemző Szatmár megyére: egy színpadon vonultathatja fel a magyar, német, román, roma néptáncot és népviseletet” — fogalmazott; szervezőtársa, Nagy Orbán pedig a lógó felhőkre pillantva magyarázta: azért van beborulva, hogy a táncosok ne izzadjanak annyira, és az égető napsütés a nézőket se zavarja. Nos, borult ég ide vagy oda, a táncosok bizony alaposan kimelegedtek az „ördög tudományában”, hiszen közel ötórás műsorral kápráztatták el a nézőket — szilágysági, szatmári, felcsíki, tövisháti, mezőségi, bonchidai és természetesen az erdélyi régies gyors férfitáncok legfejlettebb, legvirtuózabb változatával, a kalotaszegi legényessel is készültek, a Soroglya zenekar pedig Dallos Levente prímás vezetésével fáradhatatlanul húzta a talpalávalót.
Egymást váltották a színpadon az 55 tagú bogdándi Rozsmalint (igazolva: táncosutánpótlásban nincs hiány a Tövisháton), a Hagyományőrző Forrásközpont magyar és román tánccsoportja, a zilahi Terbete, a girókutai táncosok, a szatmárnémeti Gemeinsam német tánccsoport, a szilágyszéri Kukurók, a hadadnádasdi Dercések, a hadadi Akácvirág, a szilágycsehi Berekenye, a szilágylellei Nemesek, a Fekete Rózsák és a legtávolabbról, Érsemjénből érkező Ezüstperje néptánccsoport — és „egyszeri különlegességként” az az egyesített tánccsoport, amely pár hét múlva a székelyudvarhelyi Erdélyi Néptánctalálkozón képviseli Szatmár megyét az újvárosi tánctáborban kitalált s az itt is bemutatott koreográfiával.
Szabó Kinga Mária
