Tovább, tovább, tovább…

Idős bácsi keresett meg a szerkesztőségben, most szervezi a hatvanötödik érettségi találkozóját, az idei véndiák-találkozón hárman fognak felvonulni, ami nagy esemény lesz számukra, és szeretné, ha ezt a pillanatot megörökíteném az újságban. Azok, akik eljárnak a véndiák-találkozókra, jól tudják, hogy mennyire fontos ez a nap az idősebb korosztály számára, mennyire fontos, hogy felidézzék a régi emlékeket, hogy elővegyék a megsárgult fényképeket, amelyek a ballagáson készültek, és elővegyék azokat a képeket, amelyeken már gyerekeik, unokáik, dédunokáik vannak. Vagyis egy véndiák-találkozón számukra együtt van a múlt és a jelen, az utódaikról készült fényképeken pedig ott van a jövő, amiből egyre kevesebb marad meg számukra, de tudják azt, hogy az utódaikban az ő életük is benne van, és remélhetőleg a gyerekeik emlékezetében, egy-egy örökölt tárgyban tovább folytatódik. Amikor az első véndiák-találkozót megszervezték, a legfőbb cél az volt, hogy ezek a visszaemlékezésekkel és előretekintésekkel járó események létrejöjjenek. Sokszor elgondolkodom azon: miért az idősek azok, akik betegen is, nehézkesen lépkedve, megfáradva is fontosnak tartják, hogy ott legyenek? Nagyon sokféle válasz van erre a kérdésre. Az 1990-es években olyan osztályok tagjai is találkoztak — még mindig vannak ilyenek —, amelyek a háború idején végezték az iskolát vagy a háború miatt szakították félbe, majd később folytatták a tanulmányaikat. Voltak olyanok is, akiket a háború után deportáltak, meghurcoltak, 1956-ban bebörtönöztek… A fiatalabb korosztály számára ma már hihetetlen, hogy milyen volt a középiskola a kommunizmus idején, azon belül is a magyar tannyelvű iskolákban. Azon is gyakran elgondolkodom, hogy a most tíz-húsz éves érettségi találkozójukat tartó osztályok miért nem érzik fontosnak, hogy felvonuljanak. Pedig nekik is vannak emlékeik, és nem a történelem szomorú korszakaiból. Nekik is van mire visszaemlékezniük, és bőven van lehetőség előre tekinteni. Talán az a magyarázat, hogy ők nem tízévenként látják egymást, és nem tízévenként egyszer van lehetőségük a beszélgetésre. A világhálón bármikor felvehetik egymással a kapcsolatot, hallhatják, láthatják egymást. Persze ez nem pótolja a személyes találkozást, de hadd döntsék el ők, hogy számukra mi a jó!

Véndiák-találkozó van. Megszólal a csengő. Felcsendül a Gaudeamus. Visszatér a véndiák. Hogy miért az idősebbek vannak többen? Ők tudják, mit jelent az, amikor meg kellett küzdeni a diplomáért, hogy olyan munkahelyhez jussanak, ami megkönnyítette az életüket. Ők tudják, hogy régebben, amit az iskola adott, azt máshol nem lehetett megszerezni. Akkor a diplomát nem lehetett tudás nélkül megszerezni, de a tudással megszerzett diploma megnyitotta a jobb élet kapuját, hogy a véndiák biztonságosabban haladhasson tovább, tovább, tovább.

Elek György